Igazából már nem utáljuk őket, megtanultunk együtt élni velük. De az biztos, hogy már minden tapasztalt fesztiválozónak meggyűlt a baja velük egyszer.

Aki egy számot vár. Üvöltve.

Sosem fogom elfelejteni. Sting az 56-osok terén. Mögöttem egy pár. Közepesen hangos "inglismeeeen"-sikolyok. Aztán amikor végre eljön a dal, csönd. A férfi erre elordítja magát: egész héten tanultad a szövegét, úgyhogy énekelj, bazzeg! Beáll a színpad elé, és egy dal címét üvölti. Ha szerencséd van, nemsokára az jön. Ha szerencséd van. Ha nincs szerencséd, nem is az a banda játszik, ami azt a számot játssza, amit vár.

A zsákos Frodó

Borzasztó egyedek, akik nem átallanak a hátukra módszeresen elhelyezett, nem feltétlenül csekély méretű hátizsákkal bemenni a koncertre. És ugrálni. Ha kedveled, hogy az arcodba tolva egy minden szépséggel felpimpelt darab mozog ütemesen, akkor tiéd a világ, mert már semmi sem csesz fel az életben, ha ez sem.

A sördobáló

Aki megveszi a korsó sörét, majd a tömegbe hajítja. Nem feltétlenül csalódottságában. Elázott, sörszagú ruháid kifejezett örömet okoznak neki. Be kellene vezetni a dobókamerát, azaz aki eldobott egy sört, annak képe azonnal megjelenik a kivetítőn. Nyolc napon túl gyógyulna.

A zászlós

A transzparenses nagytestvére, aki évről évre ugyanazzal a zászlóval érkezik a Nagyszínpad elé, és lengeti. Ki tudja, miért. Talán azért, hogy a felvételeken mutogathassa az unokáknak, ott volt apa és anya, igen, az ott mögötte pedig a felajzott nép, akik nem láttak apától és anyától szinte semmit. Igen, az ott a középső ujjuk, amit mutogatnak.

A jelmezes

Igazából nem is a jelmezzel van a baj. Hanem azzal, hogy néha túllőnek a célon. Például elég hülye dolog, de megtörtént: próbálom nézni a koncertet, aztán egyszer csak elém áll egy T-Rex. Kb. fél méterrel magasabb nálam. Tökéletesen eltakar mindent. Igen, egy T-Rex. Közel volt a 2019-es év legnagyobb Ember vs. T-Rex-harca, de aztán továbbállt.

A kempingben gitározó

Visszamész a sátorhoz, és eljátssza a barátnőjének azt a Black Keys-számot. Ugyanazt, amit már az előző napokon is eljátszott, óránként egyszer. Már te is tudod a szövegét, pedig utálod a Black Keyst. Már ha van ilyen.

A szelfiző

Mert meg kell örökíteni azt az állapotot, amikor a banda színpadon van, akkor is, ha az első sorokban állunk. Barátnővel/bandába verődve még jobb. A szelfiző általában nem éri be akármivel, úgyhogy képes korrekt sorozatokat lőni magáról, hogy legalább egy jól sikerüljön. Ha öt percig tart, öt percig tart. Jó munkához idő kell.

A kempingszékes

Bárhol, bármikor képes előállni egy felfújható fotellel vagy egy kempingszékkel, hogy onnan nézze a bulit. Ezzel nem lenne baj, ha Apostolra mennénk, de egy nagyszínpados előadót a tömeg közepéről nézni ülve nem csak hülyeség, hanem őrültség is. Buligyilkos.

A mindenáron crowdszörföző

Tökmindegy, milyen hézagosan lézengenek a koncerten, ő akkor is felkérezkedik valakik kezeire, hogy adjuk tovább. Majd meglepődik, hogy két méter múlva arccal a földön hever. A kezek természete nem olyan, hogy a semmiből jönnek elő. De ő bízik a csodában. Igazából irigykedünk rájuk.

A nyakbaülő

Egyik barátom űzött sportot abból, hogy az általa is rettentően gyűlölt nyakbaülő lányok fenekével fotózkodott széles vigyorral az arcán. Másképp nem lehetett elviselni, hogy eltakartak szinte mindent a bulikból. Nem azzal van a baj, hogy ezt teszik. Hanem azzal, hogy a koncert elejétől a végéig a csúcson vannak. A szolid bazmegelés persze nem zavarja őket, ami a hátuk mögött zajlik. Persze hogy nem, hiszen szeretet, béke van.

Fotók: Csudai Sándor/Szemerey Bence/Rockstar Photographers

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon