Van az úgy, hogy az ember úgy érzi, a magasságos univerzum hétágra szopatja. Persze van, aki ezt gyakrabban érzi. Ami azt illeti, én elég gyakran. Ami azt illeti, én így élek.
Pár hónapja jött szóba az, hogy össze kéne dobni egy-két videót a Szigeten, lássuk, mi sül ki belőle. Valamiért a főnök választása rám esett, amit már akkor sem értettem igazán, hiszen világ életemben beszédproblémákkal küszködtem: dadogok, hadarok, dünnyögök, leharapom a szavak végét, és az idegen nyelvekkel is hadilábon állok. Hogy nekem kelljen szóba állnom másokkal, miközben egy kamera épp az arcomba lóg, szóval hogy ez lenne a központi show-elem?
Tutira szopatnak engem, gondoltam, hiszen erre a feladatra talán egy nemibeteg-gondozóból megszökött elvtárs is alkalmasabb lenne, akinek sebes a nyelve a jóságtól.
„Hidd el, ez nem lesz így jó, ez gáz lesz” – mondogattam. „Jó lesz az, majd megvágjuk és feliratozzuk” – kaptam meg a végső feloldozást. Mert hát mi szórakoztatóbb lenne annál, mint amikor valaki tartalmat gyárt egy olyan témakörben, amelynek a követéséhez és fogyasztásához sem rendelkezik elég kompetenciával?
Akkor hát vágjunk bele. A Sziget utolsó, keddi napjára van napijegyem, a vonatom pedig hétfőn 7:38-kor indul Kolozsvárról. 7:32-re esek be a vasútállomásra, ezt még épp meg lehet csípni, futottam már rosszabb időt is.
Szerencsére a jegyirodáknál nincsenek sokan – de az egyik nő morcosan rám csapja az ablakot, majd az ujjaival jeleket rajzol a levegőbe, s ingerülten átterel a kollégájához. Ott épp valami vita folyik, ugyanis egy habzó szájú pasas sokallja a jegy árát, alkudna belőle, azaz torrentésen szólva „némi extráért” folyamodna.
A balkáni jóreggelt úgy két perc múlva megszakad, ekkor kerülök én a sorra, ám a nő annyira veszi sietősre a dolgot, mint én reggel a készülődést. Szarik bele az egészbe. Valószínűleg nem hajt az év dolgozója címre, mert ha a billentyűzeten egyetlen gomb volna, talán azt is elhibázná. Az sem segít, hogy közben kiabál a raktárossal, és kecsesen igazgatja a haját, de végül is ez a munkatempó még mindig egész gyorsnak számít idehaza, 7:37-re meg is van a retúrjegy, rohanok is az első vágányon álló vonatra.
Romániában sokáig nem volt kultúrája annak, hogy oda ülj, ahova a jegyed szólt. Sőt, gyakran a jegyed nem szólt sehova, mert ha jegyet vettél, az utastársak kinéztek, mint vakond a lyukból. Egyszer majdnem meglincseltek a szomszéd falubeliek, mert 1 lejjel többet adtam hazáig a jegyszedőnek.
„Elég neki 2 lej is, meg a kurva anyját! Az eszednél vagy, fiam?”
Persze az utóbbi időkben kicsit normalizálódtak az itteni viszonyok, hiszen zárkózunk fel Európához.
- Egyre kevesebb a baleset,
- templomok helyett végre kórházakat építünk,
- és amerre nézünk, csak autópályát látunk.
Így a jegyvásárlás – legalábbis a nagyobb városok között – már kezd meghonosodni, de főleg nemzetközi utazáskor nyeri el az igazi értelmét, ahogyan a helyjegy is: vonszold oda a segged, ahova a jegyed szól, és nyolc óráig nyugtod lesz! Előveszem a jegyem, büszkén lobogtatom magam előtt, majd keresni kezdem a 114.-es ülőhelyet a 410.-es kocsiban.
Keresem, keresem, de valahogy nincs meg. Nincs ilyen ülőhely. Körbejárom vagy háromszor a vagont, olyan vagyok, mint a mágneskezű telepi hiénák, akik addig-addig kóborolnak melletted, mígnem valami csak-csak a mancsuk közé akad. De én továbbra sem találom a helyemet. Ilyenkor egy civilizált világban szocializálódott egyén valami gépi meghibásodásra, netán egy független külső körülményre gondol, netán arra, hogy nem volt elég figyelmes, és eltévesztette a vagon vagy az ülés számát,
de a balkáni élettapasztalat-csokor megannyi nárcisza együttes erővel, egyfajta bolygó kapitányaként tör fel a mélyből: „Átbasztak!”
Mert az a nyavalyás jegyárusító biztos eladta nekem azt az ülőhelyet, ami nem is létezik. Ilyen is csak Romániában van. Az utolsó mondat itt olyan egyébként, mint a keresztényi ámen, minden valamire való sztorit le lehet zárni vele.
Némi egészséges önkritika persze nem árt még abban az országban sem, ahol egy férfi beperelte a román államot, mert az halottnak nyilvánította őt, de a pert persze elvesztette. Főleg akkor nem árt gyakrabban magunkba nézni, ha nem vagyunk épp Magellán leszármazottai, és a lehető legegyszerűbb dolgokat is képesek vagyunk ellőni, illetve eltéveszteni. Nagyjából tízpercnyi járkálás és kisebb felbaszódás után leültem egy még üresen hagyott helyre, s végül azzal zártam az egészet, hogy „hát így jártam”, és hogy „volt már rosszabb is”.
Még egyszer utoljára vetek egy pillantást a jegyeimre, hátha mégis én néztem el valamit. Ekkor döbbenek rá, hogy a 411.-es vagonba kellett volna mennem, a 410.-es majd a visszaúton vár rám. Nem értem, hogy nem vettem ezt hamarabb észre, hiszen többször is átnéztem őket. Sóhajtok egy mélyet, majd elindulok a 411.-esbe, így húszpercnyi szerencsétlenkedés után végre megtalálom a helyemet.
Úgy volt, hogy a Player cégirodájában alszom. A címére nagyjából emlékeztem, meg hát voltam is már ott, de ez az én esetemben nem sokat nyom a latba. Tévedtem már el én bevásárlóközpontban is, ahol egy idős nénikét követve vergődtem ki az épületkomplexumból, mivel furcsa volt a falak elrendezése. De igazából nem volt jelentősége a pontos címnek és ajtószámnak, hiszen amikor odaérek, majd valakitől úgyis online útbaigazítást kérek, általában így megy ez. Mégis minek tervezni, ha az ember zsebében ott bújnak meg a digitális forradalom legújabb ékkövei.
Amint viszont leszállok a vonatról, a telefonom önálló életet kezd el élni, ismét.
Tudni kell róla, hogy nem valami nagy eresztés. Annyira fapados és lestrapált, hogy minimális jóhiszeműséggel bárki visszaszolgáltatja nekem, adott esetben úgymond utánam hajítják. Pár hete csinált ilyet egyszer, hogy egy napon át három másodpercenként újraindította magát, mint aki belezavarodott a sorsába. Azt akkor arra fogtam, hogy túl sok időt töltött a beázott sátorban, most viszont nem volt, mire fognom, hiszen tikkasztó hőség volt, eső nuku.
Egyszerűen meghülyült, sztrájkolt, bulizott, persze nélkülem, mert engem itthagyott a szarban sör és pizza nélkül. Megint.
Mivel nem tudtam bekapcsolni, csak remélni tudtam, hogy a fejemben lévő cím jó. Akadémia utca 8., milyen szerencse, hogy még otthon megjegyeztem.
Valahogy megtalálom az utcát, még a címet is gyanúsan könnyedén, de a 8.-as szám alatt a kapucsengő szerint valami magánrendelő van. Én csengetek, mintha nem lenne holnap, de a kiérkező nénike értetlenül néz rám, amikor a Player felől érdeklődök. „Én itt dolgozom több mint tíz éve, de itt nincs semmi ilyesmi, értse meg.” Némi fejvakarás után eszembe jut, hogy ha most otthon lennék, talán elkezdenék kiabálni – ha a környéken van az iroda, talán meghallják odafent, de ez Budapesten nem így megy. Ennyire nyersen nem importálhatom be Kelet-Európát a fővárosba. Vagy húsz perce bóklászok a környéken, de nem jutok előrébb. Ekkor kiszúrok az út másik oldalán egy srácot, aki hasonlít Néma Bobra, és nagyjából a félórás cigiszünetének a hosszabbításában járhat.
Megkérem, lesse már meg nekem neten a pontos címet. „Úgy fest, hogy Akadémia 18., az arrébb van.” Megköszönöm neki, majd nagy királynak érzem magam, hogy végül ez is simán ment. Elcammogok a 18.-as számig, de itt megint nem stimmel valami. Kint áll két egyenruhás fickó, biztonsági őrök vagy rendőrök lehetnek.
„Jó napot, itt van a Player cégirodája, nem tudják?”. „Nem látja, hogy ez egy kormányépület?”. „Jó, de nincs itt valamelyik emeleten?” „Uram, tudja igazolni magát?”
Végső tanácstalanságomban jön az újabb ötlet, hogy keressek egy kávézót, ahol a lemerült laptopomba áramot és internetet lehelhetek. Pár sarokkal odébb találok is egyet, de már eléggé húzom a bal lábamat, a lúdtalpaim kezdik megadni magukat, és az sem segít, hogy a hős missziómhoz épp az év legmelegebb napját fogtam ki. A sör kiöntve, jobban csúszik, mint egy bezsírozott gumibot, már szinte szörfölök is a neten, ennyi, kész, ismét megoldottam. De valahogy nem akar bejönni semmi. Kurvára semmi. „Mi a fasz?”
Párperces kínlódás után elmagyarázom a szomszédasztalnál ülő német, holland, vagy valamilyen germán nyelvet beszélő srácnak, hogy milyen helyzetbe kerültem.
Láthatóan nem ért, vagy csak fél, hogy kölcsön szeretném kérni a telefonját úgy négy évre. Magyarázom és mutogatom neki, hogy itt nincs szó ingyírlízingről, nem kell a mobilja, nekem internet kéne, mert ez a kávézós net nem megy, és így nem találom meg az irodát, a munkatársaim pedig hamarosan lelépnek a picsába, én meg az utcán maradok telefon nélkül.
Gundelf végül internetet oszt nekem, majd elcsípem a munkatársam üzenetét, aki az irodában vár. „Hol vagy? Már mindenki menne haza!” „Jövök, csak a telefonom kifingott, én meg eltévedtem, szóval jövök.” „Gyere az Akadémia 9.-re, lemegyek eléd.” Kész, ennyi, most már a probléma megoldva, ikszelem is ki a beszélgetést, összepakolok, a srácnak nyomok egy pacsit, majd száguldok vissza az utcámba.
Odaérek az Akadémia 9.-re, és meglátom a füstölő Néma Bobot, aki int nekem. De rajta kívül egy ismerős alak sincs a közelben. Most már azért felteszem magamnak a kérdést: tutira jó városrészen járok? Lehet, hogy van egy másik, nagyon hasonló utca is, jártam már így (is). Várok öt, tíz, tizenöt percet… aztán beugrik, hogy talán a 19.-es szám volt az üzenetben. Végül is az emlékek idővel megszépülnek, ahogyan az arcok is részegen. Oda is elbandukolok, már csurom víz vagyok, úgy nézek ki, mint másnapos focista egy mennyei megyei meccs ötödik percében, a lánctalpaim az utolsókat rúgják, de még egy utolsó hajrá bennem van. Arrébb vonszolom magam pár száz méterrel, viszont nincs 19.-es szám. Vagyis van, de újítják az egész épületet. „A kurva életbe.”
Hogy kiderítsem az igazságot, megint keresnem kellett egy helyet, ahova beülhetek. Az előzőbe ugyanis nem mehettem vissza, hiszen a net nem ment, Gundelf pedig jó eséllyel elhúzott, főleg, ha látta a Boratot, és valamiért eszébe juttattam őt. Végül kikötök egy kocsmában, ami persze nincs közel, sör, kipakolás a táskából, laptop, töltő a lukba, csatlakozás az internetre, minden olajozottan megy, majd jönnek a záporozó üzenetek, keresetlen szavak vágnak arcon, szinte kiütnek a ringből. „Mégis mit nem érettél azon, hogy 9.-es szám, s miért nem csengettél fel?”
Mint kiderült, hogy bő félórája túl gyorsan ikszeltem ki a csetablakot, mert az utolsó üzenet nem az volt, hogy „lejövök eléd”, hanem az, hogy „csengess fel inkább.”
Visszaindulok, már nagyon elegem van, pedig még csak meg se érkeztem, ekkor alaposabban szemügyre veszem a kapucsengőt, és summázom, hogy valóban ki van írva, hogy Player.hu, 115.-ös szám. Eskü, nem értem. Már harmadjára járok itt, már harmadjára nézek rá erre a kurva kapucsengőre, de csak most szúrom ki a lényeget. Hmm, ismerős érzés.
A haverom, Bob még mindig kint kolbászol, röhög rajtam, hogy olyan vagyok, mint a vadász a medvés viccből, és többet járok ide, mint Mészáros-rokonok közbeszerzési pályázatokra.
Elismerően bólogatok, hogy ja, bár annyi különbség mégis akad, hogy én általában a bráner rossz oldalára állok. Elindulok fel, és miután kétszer is elnézem az emeletet, megérkezek. De nem tudok fellélegezni. „Ez így nagyon nem lesz jó, ennek simán kellett volna mennie. Mi lesz holnap?” Csóválom a fejem, hogy ezt megint hogy szúrhattam így el, hogy miért nem néztem meg a pontos címet otthon, s azt, hogy hova kell csengetni. Megfogadom, hogy legközelebb elővigyázatosabb leszek, s jobban megtervezem a lépéseimet. Közben beugrik még valami. „Bassza meg, nem indul be a telefonom.” Hogy a fenébe fogok összefutni a kamerás sráccal holnap a Szigeten, aki segít összedobni a videót, ha ide se tudtam eljutni két és fél órás késés nélkül? Mindegy, lesz valahogy, csak beindul addig. De nem, nem akar.
Végül is dekorelemnek jó, talán biciklilámpának is, tök szépen villog, amint három másodpercenként újraindul.
„A rosseb egye meg.” Beugrik a Pokémonból a bolond kacsa, Psyduck, aki bár édespofa volt, harcban totál hasznavehetetlen, mert folyton mást csinált, mint amit kellett volna, s mellette egy időzített bomba volt. Le is szedem róla a vaskos telefonvédő tokot, kész, ennyi volt, nincs több kivételezés. Kapja azt, amit megérdemel.
Az iroda tágas és otthonos, akkora, hogy el lehet tévedni benne. Van légkondi, fürdőkád, hatalmas tévé, internet; sör és vodka a hűtőben, most már baj nem érhet. Még kinézek kicsit a városba, találkozok egy-két emberrel, de csakis a biztos közelben kutyagolok. Miután hazaérek, feltűnik nekem, hogy a tiszta pólómra némi víz ömlött a táskában. Ügyesen rákészülök a másnapra, kiteszem száradni az erkélyre, holnap jó lesz majd a bevetésen. Ledőltem a kanapéra, magamra húztam egy hatalmas babzsákot, ami bár kevésbé takart be, de olyan volt, mintha egy hatalmas asszonyt ölelnék át, majd kidőltem. Ideje összeszednem magam, mert nagy nap lesz a holnapi.
Íme, a folytatás: