Ha házibuliról van szó, akkor mondjuk biztos megint lesz legalább egy valaki, aki szagolgatja majd a bort, meg piszmog, és a pohár talpától eltartva kisujját olyan szavakat használ, amelyeket rajta kívül senki sem ismer a társaságban. Hogy kevés volt az ászkolás, túl magas az extrakt, meg sok a tannin. Közli, hogy a csavaros tetejű jobb lett volna, meg hogy ő múlt héten mennyivel üdébbet kóstolt egy szekszárdi pincében. A borsznobizmussal megfertőzött autodidakta troll. Figyelünk rá, aztán mosolygunk, majd felhúzzuk magunkat, de legközelebb, a hipermarket polcsorai között állva, a boros üvegek színes kavalkádjában már azon gondolkodunk, hogyan tudnánk neki megfelelni. Esetleg azon, hogy talán igaza van, és mi is ihatnánk végre egy jó bort.

De milyen a jó bor? És igazán fontos, hogy magyar legyen? Van egy csomó borvidékünk. Melyikről milyen fajtát illik? És milyen ételhez? Ennek szép a színe, annak ütős a címkéje, a harmadik pedig villányi – akkor rossz nem lehet. Vagy ma már az üveg és a termőhely sem garancia? Legalább rajta van, hogy OEM. Az számít? Az egyik név ismerős, a másiknak viszont a plakátját láttam már. Arról a vörösről rosszat hallottam, azzal az ismeretlennel pedig túl sok pénzt kockáztatnék. Maradjon a jól bevált?

Ha alkalmanként te is hasonlóan tanácstalanul bámulod a polcsorokat, aztán néhány perc után a neonfénytől és a nyolcvanas évekbeli popslágertől megszédülve mérgedben a hozzád legközelebb álló üveget veszed le; esetleg ha legtöbbször találomra választasz, majd a csaj előtt, a gyertyafény mellett a sármoddal próbálod elhomályosítani a kellemetlen utóízt, akkor most megtaláltad a cikksorozatot, amelyre szükséged lehet. A Player két borszerető újságírója ugyanis a következő hónapokban azért fog dolgozni, hogy az ország sok jó palackjába és hordójába belekóstolhasson, és mindent elmesélhessen róla neked.

Nyíltan vállalva a műveletlen alkoholimádók szerepét vágunk neki Magyarország tizenhat legismertebb borvidékének, így lépésről lépésre, velünk együtt ismerheted meg, melyik ital hogyan készül, és mitől lesz más, mint a többi. A legkönnyedebb, laza fehérektől a komplex aszúkig kalauzolunk, és felfedezzük, mit takar valójában a pár ezer forintos árkülönbség. Miközben a szakma nagy neveivel beszélgetünk, vázoljuk, mi ma a magyar bor.

Nem ígérünk hangzatos mondatokat, lelket szorongató sallangokat, a pohár tartalmát jellemző bársonyos alliterációkat, csak azt, hogy szórakoztatóan vezetünk rá arra, amit a szőlőről, borról, borvidékről és borászról tudni érdemes. Hogy ha figyelmesen követsz minket, a végén magabiztosan nyúlhass a több száz fajtát kínáló vinotéka megfelelő palackjáért.

Az első pohár

A komolyabb borfogyasztási kultúrával rendelkező nemzetektől keletebbre, például Magyarországon valószínűleg sokan nőttünk fel úgy, hogy szüleink sem értettek különösebben az italokhoz, hogy minden karácsonykor kísértett a háromputtonyos tokaji, és hogy éveken át ajándékoztuk körbe a baráti társaságban ugyanazt az egy, drágának tűnő palackot. Első saját pénzen váltott élményeink a borral esetenként a flakonosokhoz köthetőek, amelyek után nagy ugrás volt az olcsó palackos édes, és élmény, ha a hozzáféréshez dugóhúzóra volt szükség.

Biztosan neveltetési és kulturális hiányosság, ha az ember csak az érettségi környékén találkozik a bor nevet valóban kiérdemlő itallal, nálam mégis így történt. Szerencse, ha egy szőlész-borász udvarló esik az útba, és tudja, mi kell az olyan lánynak, aki addig csak az édes pirosban hitt, de sorozatunk olvasói idővel képesítés nélkül is a tudás birtokosai lesznek. Hogy konkretizáljuk, kezdőknek segítség: például chardonnay. Mondjuk Nyakas. Lószeretőknél már a címke miatt is előnyt élvező szoktatóbor; minden évben azonos minőséget garantáló üvegnyi modernitás. Én rögtön elvesztem, nagyjából a második korty után fellobbant bennem a szerelem, amely a mai napig tart. Már nem a sráccal, csak a borral.

A magára hagyott laikus ezek után leginkább a palackformák, a címkék és a fantázianevek alapján próbálja megtalálni a neki való borokat, és amennyire pénztárcája engedi, kísérletezésbe kezd. Kiváló erre Légli Ottó Blanc-ja, az egyszerű, halvány citromszínű (és ízű) alapbor. Grépfrút, zöld alma, citrom és füves aromák – ígéri a címke, de a kellemesen fanyar frissesség biztosan mindenkinek átjön. Az olaszrizling és rajnai rizling nevük ellenére nem rokonok – aki kóstolta már egymás után a kettőt, az nem is kérdőjelezi ezt meg – és ebben a borban talán éppen ezért találnak ilyen egészségesen egymásra.

Jobb kedvében a rozék felé is elkalandozik az ember: Sauska villányija már egy ugrás a hordót is látott válogatások magasságába, de fél lábbal az inkább jellegtelen gyümölcsös tömegitalok talaján maradunk vele. A hidegre hűtött rózsaszín minden évjárata hozza az üdeséget meg a tutti-fruttis gyümölcsösséget, amelyek közül a tapasztaltabbak előbbit a technológiának, utóbbit pedig a hozzáadott élesztőknek tudják be. Aki már kóstolta, az ahogy a fent említett két fehérhez, ehhez a borhoz is visszatér időnként, ha másként nem, hát fröccsként. Ha csak úgy, különösebb alkalom nélkül iszik a magyar, és pár percre rohan be a boltba, jó eséllyel ezek közül kap le valamit a polcokról. Nekünk való gyakorlóborok, hiszen holtig tanulunk, és a java csak most kezdődik...

Tovább a:
Legfrissebb cikkekhez
A rovat többi cikkéhez
A szerző e heti kedvencéhez: Tibetikonyha-tesztünkhöz

(Fotók: Ale J. Ven, Laura Mary, Tom Wachtel, Robert S. Donovan, Kevin Labianco, Borkóstoló)