De pár képkockát csússzunk csak vissza: szóval szerda estét írunk, a budapesti újdzsentrifikáció forráspontjában szökellünk épp, de nem azért, mert égeti a sarkunkat a környékre jellemző kúlfaktor, hanem mert a savtól tekergőző gyomrunk erre sarkall. Megtorpanunk a Spíler előtt, nekem meg beugranak kínos sorok, amiket tőlük olvastam a Zuckerberg-hasábokon: “ha rácsúsznál kézműves minőségi cuccokra, mint James Bond a bögyös szőkére”, és így tovább, jaj. Mégsem vetettünk száznyolcvan fokot, mert amit itt szemmel befogadtunk, az félrefútt mindenféle szosölmédia-menedzseri esetlenkedést: a Spíler ugyanis egészen egyértelműen és kifejezetten csalogató.

Vöröses színekkel ömlesztett kerthelyiség, elsőnek. Szórakoztatóan felrakott fahasábok szintén vörös tartóállványok közé a bejárattal szemben, másodiknak. Egy, a századforduló tájáról időutaztatott bokszoló, aki később több ponton is fel-feltűnik, mintha csibészesen figyelné a történéseket. A Spíler. Harmadiknak. Majd a legnagyobb tér, aminek fő erősségét a martinis üvegekből épített fal kölcsönzi, minden más meg egy olyan poszt-romkocsmás karaktert idéz, ami végre nem ásítóan unalmas ("dobálunk pár kacatot a plafonra és jólvan"), hanem felvillanyozóan marasztaló. Ezek után még azt is elnézzük, hogy bistropubnak hívják magukat, ami olyan, mintha kifőzdeétteremnek nevezném el a vendéglátóipari egységemet.

Mi az, hogy elnézzük – rögvest befogjuk a pofánkat is, mert amit étel gyanánt kaptunk, nos, annak a hírét messze trombitálnánk, hogy minden külföldi meghallja, akit valaha is megkopasztottak zsíros vackaikkal a májerkedő-magyarkodó éttermek. A citrusos “sashimi” tonhalburger ugyanis, amit kértem (1670 forint), spórolásmentesen, olyan bőségesen foglalta magába a halrögöket, hogy az szinte a félbevágott zsemle egyik felének vastagságával vetekedett.

Egyedül az nem volt baráti, hogy ehhez nem járt eleve burgonya, de a snájdig ízek kárpótoltak. Miután lefojtottam ezt a tapolcai Stari sörfőzde fanyar, de pazar meggysörével, vacsorapartnerem fogásának megkóstolásával újabb sokk ért: túl jó lett a sólet, amit elé raktak (2800 forint körül volt az ára), többek között azért is, mert került bele lóbab, ami jó bab. Plusz tökéletesre sütött libacomb – kívül ropogós, belül porhanyós –, házias serpenyőben. Ez a sólet annyira egyben van, hogy nagyon.

Mi ennél többről nem tudunk nyilatkozni, bár állítólag a kenyérlángosok is elalélés-indikátorok, amit az itt tapasztaltak alapján hajlamosak vagyunk elhinni – és akkor a nagyon őszintének tűnő felszolgálói jófejségről még nem is esett szó. Szóval: folytassa, Spíler! Legközelebb az ittasodást is próbára tesszük kendnél.

Spíler, Bp. VII. ker., Király u. 13.

Tovább a:
Többi étterem tesztjéhez, a Falni Budapest sorozatunk többi részéhez
Legfrissebb cikkekhez
Rovat többi cikkéhez
A szerző e heti kedvencéhez: Zsebmetsző top tíz – Ahol minden turista veszélyben van