A vesszőfutás a hétfői 09:02-es Jégmadár Expresszel kezdődik, ami nem a semmiért kapta a nevét a Harry Potterből, lévén a vonat még teleportálni is képes. Kelenföld utasirányító rendszere legalábbis a négyes vágányra vizionálta a szerelvényt, miközben a Jégmadár teljes fizikai valójában a kettes vágányon készült elreppenni a magyar tenger felé. Így hiába ácsorogtam Peti barátom, két felmálházott kerékpár, meg a gondosan egy héttel korábban megváltott menetjegyek, kerékpár-menetjegyek és egyenként 700 forintos kerékpár-helyjegyek társaságában a négyesnél, ha közben a bakter a kettesnél integetett a masinisztának a zöld tárcsával.

A MÁV becsületére legyen mondva, hogy két perccel indulás előtt bemondták a hangosba is, mi a szitu, de mivel a kettes vágányhoz egy másik aluljárón keresztül lehet odarongyolni, két felcuccolt biciklis akkor sem ér oda 120 másodperc alatt, ha előtte maga Lance Armstrong tolta be nekik a szokásost. Szóval így kezdődik egy Balaton-körbetekerés:

Peti nem kicsit zabos, be is köszön szépen az ott lévő bódéban ücsörgő MÁV-egyenruhás tagoknak, akik közül az egyik elmondja, hogy ja igen, a kijelző lehet, hogy szar, ami dicséretes őszinteségre vall, csak ezzel momentán nem nagyon vagyunk kisegítve. Lemegyek a jegypénztárhoz, hogy legyek már konstruktív, expeditív meg jóhiszemű, és kérek szépen két kerékpár-helyjegyet a következő olyan vonatra, amire biciklivel is fel lehet szállni. Itt az újabb kávéskanál ecet a felhőtlenre tervezett balatoni kiruccanás édes palacsintatésztájába: Kasszás Erzsi arra a vonatra már nem tud kerékpár-helyjegyet adni, ami – gondolom – azt jelenti, hogy a szerelvény biciklis kocsija tele van, mint a MÁV vezérigazgatójának zsebei az év végi prémiumosztáskor.

A következő ilyen vonat egy óra múlva indul, és arra még helyjegy sem kell, csak azon – ismét csak én gondolom – valószínűleg egymást fogják taposni a bringások szabad helyekért. Én megátalkodottan szabálykövető vagyok, de Petiben van annyi csibészség, hogy azt mondja, fuck MÁV, menjünk ki a következőhöz, és vizsgáljuk be, hogyan néz ki egy olyan vonat, amire kitették a megtelt táblát.

Be is fut az ominózus szerelvény, melynek bicikli piktogrammal ellátott kocsijánál egy tök barátságos fiatal srác integet, hogy menjünk nyugodtan, ráadásul még a szamarakat is segít bepakolni a raktérbe, ami egyébként az út hátralévő részében így néz ki:

Ez lenne tehát a zsúfoltság a MÁV szerint. Meg is kérdezzük a kallert, hogy mi a fészkes fenéért nem tudtak nekünk Kelenföldön helyjegyet eladni, amire azt a választ kapjuk, hogy egy ilyen kocsiban 8, azaz nyolc kerékpárnak biztosít helyet a MÁV, amit akkor és ott már nem akarunk kommentálni, inkább pattintunk egy-egy sört, és örülünk neki, hogy ezzel le van tudva a kötelező szopás, amivel a Magyar Államvasutak valahogy mindig képes megörvendeztetni, ahányszor kénytelen vagyok náluk elkölteni a pénzem.

A pénteki visszaút aztán mégúgyabbul sikerül, tekintettel arra, hogy a légkondicionálás nélküli szerelvény, amiben egy idő után még azok is elveszítenék a türelmüket, akik nyáron is lapátolják a szenet a kazánba, kerek egy órát késik. Helyből amúgy egy és egy negyed óra lenne a menetidő, de már bőven eltelik két óra, amikor elérjük Budapest határát, és onnantól a szerelvényt átkapcsolják tetűlassú üzemmódba. Serceg a tarkódon az izzadság, miközben azt figyeled, hogy egy biciklis öregnéni a sínekkel párhuzamos úton vigyorogva hagyja le a vonatot. Mindenki hót ideg, a levegő nem mozog, a vécéből ömlik ki a pisaszag, szóval az élmény a komfortossal nem rokonértelmű. A Déliben akartunk leszállni, de már Kelenföldön lekászálódunk, mert negyven éves kor alatt ciki infartust kapni, főleg egy penetráns vasúti kocsiban állva.

Így zárta hát húgyszagú keretbe az egyébként csodálatos balatoni tekerést a MÁV, és ezért dobtam egy hátast, amikor a Bikemagen szembejött ez a hír:

Igen, a MÁV ezzel olyan szolgáltatókat előzött meg, mint az ÖBB vagy a Deutsche Bahn, sőt, a vizsgált 69 vasúttársaságból 65-öt utasított maga mögé, amivel kapcsolatban több kérdés is felmerül, közülük az első és legfontosabb:

Ezt ugyanis le kell szögezni: lehet, hogy a MÁV kerékpáros szolgáltatása koncepcióként marha jól néz ki, de a felhasználói élmény nagyon nem hozza a papírformát. Ha engem kérdezett volna az Európai Kerékpáros Szövetség, biztosan elmondtam volna nekik, hogy egy szolgáltatáscsomag annyit ér, amennyit a legkevésbé kidolgozott része, ami igencsak kérdésessé teszi ezt a hangzatos negyedik helyet, tekintve, hogy a magyar vasút legendás megbízhatatlansága nálunk szinte már a folklór része.

Szóval előfordulhat, hogy kerépárt vonaton szállítani Magyarországon elvileg olcsó és egyszerű, de a gyakorlatban tutira kihullik a hajad a mindennapos késések, a nemlétező utastájékoztatás, az alapvető igénytelenség és az olyan anomáliák miatt, mint hogy nem tudsz helyjegyet venni a bringádnak, még akkor sem, ha a biciklitároló valójában kong az ürességtől.

Az említett helyezés arra mondjuk tök jó lesz, hogy erre mutogatva is felvegye a pulykapénzt a vasút valamelyik topmenedzsere. Csak abban az esetben gratulálok neki, ha cserébe megjavíttat egy félretájékoztató kijelzőt, kicserél egy leszakadás előtt álló felsővezetéket, berak egy guriga vécépapírt az IC retyójába, esetleg a következő havazáskor felseperteti azt az öt centis havat a sínekről, hogy az elővárosi gyors ne két óra alatt érjen a Nyugatiba a szokásos húsz perc helyett.

Amíg legalább ezeket nem sikerül megoldani, addig nálam a MÁV csak azoknak az európai vállalatoknak a toplistáján érhet el előkelő helyezést, melyek megbízható rendszerességgel cseszekednek a velük kapcsolatba kerülők idejével és idegrendszerével nap mint nap.

(főkép: mavcsoport.hu)