Hangos, büdös, rángat, szétveri a derekad, és csak így fogja magát, és elsüllyed a tó jegén a hóban.
Jó, elismerem: azt, hogy hideg van rajta, igazán nem lehet számonkérni egy hómobilon, ez környezeti adottság. De hogy minden más szempontból is egy ennyire szörnyűséges, hasznavehetetlen, kényelmetlen jármű legyen, az már azért gyanús. Biztosan nem lehetne a havas mezők, befagyott tavak bejárására valami alkalmasabb eszközt kitalálni?
Angolul leginkább snowmobile-nak mondják, de máig használatos a ski-doo elnevezés is, ami a kanadai Bombardier által 1960-ban bemutatott egyik korai változat márkanevéből köznevesült (mint nálunk a zsilettpenge vagy a rotringceruza). Magyarul hívjuk hómobilnak, motoros szánnak, hórobogónak is, de hiába emlegetjük ilyen sok néven, a mi klimatikus viszonyaink között itthon nemigen találkozunk vele. Épp ezért sokunkban él valamiféle bizonytalan, romantikus vágyakozás a motoros szánnal kapcsolatban, aminek következtében ha hideg, havas vidékre keveredünk, könnyű prédái leszünk a helyi turistaiparnak és befizetünk egy snowmobile-túrára.
A hómobil-szüzesség elvesztése azután jó eséllyel rögtön dupla élménnyé válik: ilyenkor motorosszánozunk először és utoljára is.
Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kétszer is megélhettem ezt a jaj de jó lesz – soha többet élményt. Annyira régen próbáltam ki ugyanis először ezt a fantasztikus közlekedési eszközt (egy északi gumiteszt betétprogramjaként), hogy már elfelejtettem, mennyire rémes dolog is a hómotorozás. Épp ezért lelkesen húztam magamra újra a pufira bélelt sarkvidéki overallt, és bújtam be a bélelt csizmába, egyujjas kesztyűbe, amikor az Audi sarkkörön túli jégautós tréningjének levezetéseként megint megnyílt előttem a lehetőség, hogy hómobillal vágjak neki a hómezőnek.
Szóval felöltözöl, vidáman lefotózkodsz a társasággal (a túravezető sem ma kezdte, pontosan tudja, hogy a túra előtt kell ezt csinálni, hogy biztosan mosolygós arcok kerüljenek instára, fészre) és meghallgatod a gyorstalpalót. Ez a billentyű a gáz, azt a madzagot csíptesd a ruhádra, hogy ha leesel, ne száguldjon el nélküled a havas pusztába a gép (mi??), az a kar a fék, de az úgyse kell, mert ha kellene, már régen rossz, ha meg akarsz állni, elég elengedni a gázt (mivaaan?).
Az meg a kormány, de igazából az se nagyon kell, úgyis az előtted menő nyomában fog futni a sítalp. De ha mégis neki akarna menni a hómobil egy fenyőnek, azért próbáld majd elfordítani (izé, hogy mi???). Felállni tilos, mert akkor leesel, kapaszkodj erősen, és a megállás, lassítás kézjelére figyelj, hogy ne csattanj bele a többiekbe, már persze ha látod őket a felvert hóban (tessék????). Na, menjünk!
És megyünk. Először lassan megyünk, 30-40-et mutat a sebességmérő. Ennyi? Ez ilyen gyenge? És tényleg ilyen rohadtul rángat ez a gép, muszáj így csapódnom ide-oda, ahogy a talpak követik a nyomot, mintha kijárt erdei úton, mély traktornyomban próbálnánk padlógázon autózni egy törött rugójú Suzuki Samurai-jal?
Á, dehogy, tud ez még sokkal rosszabb is lenni!
Ahogy a túravezető látja, hogy nem esünk le, megálljt vezényel (feltartott kéz) és végigjárja a gépeket. Kulcsot cserél a gyújtáskapcsolón: a fojtott teljesítményű kezdő kulcsról átváltunk haladóra. Én bónuszként megtalálom az ECO-kapcsolót is, átpöckölöm SPORT-ba. És hirtelen 30-40 helyett máris a maximális 60 lóerő van a 600-as Rotax-motorban, a túravezető pedig megbolondul, és 70-80-nal megyünk a befagyott tavon. De sajnos még mindig egymás nyomában. A rángatás iszonyúan felerősödik, már rendesen kapaszkodnom kell, hogy ne essek le. Rájövök, hogy a hómobil tulajdonképpen egy ló. Érdemes térddel szorítani, combból kiemelkedni az ülésből és próbálni kirugózni a tőlünk úgyis függetlenül mozgó, saját akarattal rendelkező gép oldalirányú rántásait. Így egy kicsit jobb, viszont még van egy óra a célig.
A táj amúgy gyönyörű, már amennyit látok belőle a havas-deres plexi és párás szemüvegem mögül. A fenyőfákon lehetetlen formákat öltő természetes hószobrok és a zöldesbe játszó hosszú naplemente látványa elképesztő; igazán kár, hogy mindezt tucatnyi üvöltő sportmotor hangja és markáns kipufogóbűz kíséri. Vajon van már elektromos hómobil? Kéne, hogy legyen!
Ahogy átérünk az egyik tavon, teszünk egy 180 fokos, nagy ívű kanyart. Na mondom, ez lesz az a pillanat, amikor jön az Élmény: kicsit meghúzom a gázt, rádőlök a belső ívre, de így se tudom becsapni a Valóságot – kiderül, hogy a hómobillal driftelni se lehet. Felborulni viszont fel lehetne, ha nem engedném vissza az utolsó pillanatban a gázt, amire az ívbelső szántalpát egy pillanat alatt az égbe emelő motoros szán meghunyászkodik és egy derékzsibbasztó csattanással visszaesik a nyomba.
Ugratás – talán ez az egyetlen igazán látványos és izgalmas dolog, amit meg lehet csinálni egy hómobillal. Itt van hozzá egy kis kedvcsináló videó a YouTube-ról:
De csak nem nyugszok. Azzal kezdek kísérletezni, hogy próbálok nem a nyomban menni: igyekszem a talpak közé venni a nyomot. Ez így kicsit jobb, a rázkódás, ide-oda verődés fele eltűnik, de amikor mégis visszatalál a sítalp a vájatba, nagyobb oldalirányú rántásokat kapok, mint eddig bármikor. De azért ez így mégiscsak kibírhatósabb.
Később az egyik pihenőnél megkérdezem a túravezetőt: mi lenne, ha nem a nyomban, hanem a karókon kívül, a szűz hóban mennék? Á, ezzel olyat nem lehet, elsüllyed! Hogy mi? A motoros szán elsüllyed a hóban? Ez el, igen. Az övé talán nem süllyedne el, az szélesebb, erősebb, de a fene tudja. Meg most az idén a jég sem olyan jó, mondja, mert az úgy van, hogy a tó ugyan befagyott, de a hó súlya miatt lenyomódik a jég, feljön a víz és igazából ha kimennék a puha hóba, belesüllyednék a vízbe. Mivan??? Mi most igazából egy be sem fagyott tó közepén állunk? Hát igen, nem is szabadna így összeállni, mint ahogy most vagyunk, mert esetleg egy kicsit elsüllyedünk.
És basszus tényleg; az egyik kolléga kicsit kimegy a letaposott nyom szélére, a szán megbillen, a lánctalp elkapar, kidobja maga alól a havat, leér a latyakig, alatta a jégig és kész, ennyi. Na sebaj. A Lynx Adventure LX 600 nem olyan nehéz gép, olyan 240 kiló. Páran megfogjuk, hó-rukkolunk, kihúzzuk.
A túravezető szélesebb, erősebb, és, mint kiderül, nehezebb hómobilját már több időbe telik kirángatni, miután visszafordul megnézni, hogy mi történt, és kiderül, hogy mégsem tud elmenni a pályán kívül – ő is elsüllyed. De azért megoldjuk ezt is, tíz perc küszködéssel. Visszaülünk, húzunk még egy gázt, és kiderül, hogy a süllyedést nagyjából kétszáz méterrel a cél, a meleg, szaunás, jacuzzis, gyönyörű kis finn faházikó előtt sikerült összehozni.
Lehúzzuk a kesztyűt, lefejtjük az overallt, lerúgjuk a csizmát, megtöröljük a szemüveget, megisszuk az első korty olasz vörösbort – és akkor, hirtelen megértjük, mi is a legjobb dolog a motorosszánozásban. Amikor vége van!
Aki a befagyott tavon akar motorizációs jellegű élményt szerezni, legjobban teszi, ha marad az autónál: