Egy olyan kis srác álma vált valóra, aki tízévesen minden hétvégén a tányéros tv sportcsatornája előtt gubbasztott kora délután, és teljesen megmagyarázhatatlan módon nézte a mások által halál unalmasnak tartott sífutókat. Igaz, hogy eltelt három évtized, cserébe viszont csak egyórányi utat kellett megtenni a határtól. Mindenki ilyen könnyen élje meg az álmát!
Nem tudom, hogy most, vagy akár anno, húsz-harminc éve kinek mondtak bármit ezek a nevek: Gunde Svan, Torgny Mogren, Vegard Ulvang, Björn Daehlie, vagy Harri Kirvesniemi. Nekem ők – többek között, mivel minden egyéb sportot is néztem – a gyerekkorom meghatározó alakjai voltak. Magyarként, az Alföldön, tehát egy igazi télisportközpontban...
Addig lestem az 50 kilométeres klasszikus stílusú sífutást, az izgalmas váltókat, a svédeket és a finneket, és addig könyörögtem otthon, amíg nem kaptam egy elég béna, műanyag, számomra mégis fontos, de leginkább használható sílécet. Akkor még volt hó Magyarországon, így minden verseny után mentem ki a kertbe és körbe-körbe tekertem, anyuék meg az ablakból mérték az időt. Mondanom sem kell, hogy általában úgy alakult, hogy svédek nyertek, nyilván semmi köze nem volt ehhez annak a ténynek, hogy ők voltak a kedvenceim.
A kölyök időközben felnőtt, sőt, elkezdett deresedni a szakálla, ám sosem járt sífutópályán, sosem volt a lábán futóléc, kizárólag a nálunk is népszerű alpesi síelést próbálta. Amit imád. Fantasztikus érzés száguldani a mesés hegyoldalon, adrenalin és jó levegő.
Ezek után már kevésbé vágytam a sífutásra, már a tévénéző szokásaimból is kikopott az északi sí. Csakhogy jött egy felkérés, hogy ki lehet próbálni, és ehhez mindössze néhány órát kell utazni, nem kell elrepülni Lahtiba.
A megoldás: Kelet-Stájerország.
Tényleg egy köpésre van a magyar-osztrák határtól, de azt már a szögesdrót átvágása után megtanulhattuk, amint átlépjük a nem látható mezsgyét, egy más világba csöppenünk. Nincs ez másképp a keletstájeréknél sem, takaros települések, tisztaság, rendezettség, jó levegő – és persze sífutás vár. A Joglland-Waldheimat régió – Semmering mellett – számunkra a legközelebb található sícentrum, ha a sífutást nézzük, akkor meg az egyetlen.
Felmerülhet azonban több kérdés is:
- veszélyes?
- hogy a retkes búbánatban fogsz síelni hó nélkül?
Jogos, mindkettő.
Aggódva engedtek el, mondván, a síelés veszélyes, de én pontosan tudtam, hogy össze van otthon keverve a két sportág, itt csak csúszkálni kell vígan, maximum kegyetlenül elfáradok, de ennyi. Hát rohadtul nem, sajnos túl nagy arccal vágtam bele, túl sokat láttam Gunde Svant, azt hittem, csak siklani kell. Igen ám, de megállni is, ez a léc pedig jóval kevésbé éles, viszont sokkal hosszabb, mint a lesiklásra használt eszköz, így az ún. hóeke is macerásabb.
De ezt csak akkor tapasztaltam meg, amikor már mosolyra húzott szájjal beguggoltam a lejtőn és svéd profinak hittem magam. Amikor úgy 30 km/h-ra felgyorsulva suhantam, baromira aerodinamikusan, akkor szembejött a valóság: haver, nem vagy svéd, vagy finn, de még csak sífutni se tudsz! Akkorát nyekkentem, hogy percekig eljátszani sem tudtam, hogy én így állok meg.
Ebből helyetted is leszűrtem, hogy praktikus előbb szerényen végigzongorázni a tanulási folyamatot, majd óvatosan nekiindulni az erdőnek. Az előbbi megvolt, utóbbit kihagytam.
A Joglland sífutóközpontban gondoskodnak az edukációról, nemcsak odapasszolják a cipőt meg a lécet, hanem oktatnak is. Velünk is megtették egyébként, egy vérprofi hölgy végigvette az alapokat (a fejlécképen a kék felsős sífutó), de én korán hittem azt, hogy már tudok. A tanulási folyamat néhány óra, és bizony másnapra teljes magabiztossággal lehet körözni a pályákon, melyek kettő és tíz kilométer között mozognak.
Magában a sífutásban nincs akkora adrenalinfröccs, mint az alpesi változatban, viszont könnyebb is elsajátítani, a taknyolásom ellenére azért mégsem annyira veszélyes, és elképesztően kikapcsol. Az illatos, haragoszöld fenyők között, jórészt kellemes csendben siklani igazi stresszoldás. Ha mégsem bírod, akkor túrázhatsz is, a pálya környéke be van hálózva útvonalakkal, helyenként keresztezi is a sízők pályáját, így ha nem is síelsz, legalább megzavarhatod őket.
A hókérdésre a fenti sztori választ is adott, hiszen nem történhetett volna mindez meg hó nélkül. Igaz, hogy sehol máshol nem volt, csak a pályán, elvégre március végét idéző időjárás volt ott is. Csak épp ők elspájzolják a tavalyi havat. Ne nézz így, én se értettem, mert ugyan Ausztria nem egy szubtrópusi vidék, de azért nyár az van, és még meleg is. A sípálya tulajdonosától, Herr Orthofertől megtudtuk, hogyan:
az előző évben összegyűjtött havat összehányják egy szép nagy halommá, tömörítik, majd 40 cm vastagon megszórják faforgáccsal, arra pedig egy fehér fóliát húznak. Kész is. Ezt hívják snowfarmingnak.
Beszarás. Persze emellett hóágyúznak is, de az csak kiegészíti a tavalyi havat. Itt mutatom az egyik példányt:
Tehát amikor nincs hó, vagy csak egészen minimális, akkor az elraktározott előző évit hordják szét a pályán, így nem lesz nap síelés nélkül. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem kell kémlelni az eget, ha vállalnál egy aktív hosszú hétvégét, egészen biztosan lécet csatolhatsz itt.
Azt sem árt, ha tudod, hogy Kelet-Stájerország alatt jókora termálvízkészlet is van, Bad Waltersdorfban ezt ki is aknázták, ott tényleg minden ekörül forog. Egymást érik a termálszállók, wellnessközpontok, a Heiltherme Quellenhotelben még a fűtést is a termálvízzel oldják meg, annyi van belőle. De ami a legjobb – a környezetvédelem után, természetesen –, hogy az addig ismeretlen területeken tapasztalt izomlázunkat egy ilyen helyen fekvő jakuzziban csapathatjuk szét:
Amennyiben nem akarsz ázni, vagy a kölkök halálra unnák magukat a termálban, akkor olyan bájos helyi hotelekben is meg tudtok húzódni, ahol szintén van wellnessrészleg, de közben közel a sí- vagy épp a szánkópálya. Lófrálhatsz a kisvárosban is, elmehettek étterembe, nem kell abálódniuk egész nap a gyerekeknek. Vagy neked.
Ha viszont a te álmod nem a sífutás, hanem mondjuk egy jó steak, akkor ezt csak neked hagyom itt, és közben jelzem, életem legjobbja volt:
Ezek után némiképp aggódom amiatt, hogy valóra válik egy másik gyermekkori álmom is, ahogy említettem, nem kizárólag a futó síelőket figyeltem a havas-jeges sportágakban. Kockásra ültem a seggem Matti Nykänen, Jens Weißflog, Ari-Pekka Nikkola, Ernst Vettori és Kaszai Noriaki miatt is. Na az tényleg veszélyes lenne.
(Az utazás az Österreich Werbung jóvoltából valósult meg. Kiemelt fotó: Oststeiermark Tourismus / Bernhard Bergmann)