Egy utazás előkészítésének talán a legfontosabb fázisa a bepakolás. Na jó, a repülőjegy megvétele se lényegtelen momentum, főleg mivel igyekezni kell olyan légitársaságra váltani, ami az utazás időpontjában még létezni fog, de ha már megvan, hogy mikor és hova, akkor a következő nagy dilemma, hogy mit vigyél?
Mindegy, hogy mivel utazol, nagyon ritka az, hogy túl sok hely állna rendelkezésre a poggyász számára, talán egy lakóautós túra esetén nem nagyon kell spórolni a hellyel és a súllyal, de minden más esetben szigorú határokat szab a csomagtartó mérete, az egyre smucigabb légitársaságok szabályai, akik brutális pótdíjakkal honorálják, ha semmit sem hagysz otthon, a táskád mérete, a vállad vagy karod teherbíró képessége. Az utóbbi akkor is fontos, ha valami kényelmes eszközzel utazol, hiszen előbb-utóbb fel kell markolni azt a csomagot és felvinni a szálláshelyre, hacsak nem akarod szétszórni az összes pénzed hordárokra.
A másik oldalon viszont ott van az izzó kérdés: mi van, ha valami olyasmit hagyok otthon, ami nagyon hiányozna? Egy zseblámpa, tartalék elemekkel, még néhány póló és nadrág, egy-két plusz cipő, ha eláznál, pulóver, hiszen a trópusokon is lehet hűvös este, még néhány könyv, ha unatkoznál, kispárna, szótár, tartalék telefon, tartalék bármi, hiszen ki tudja, mi megy tönkre, mit vesztesz el, mit kell pótolni, jobb, ha van belőle még egy. Ismerős?
Pedig a legfontosabb szabály a bepakolásnál az, hogy csak azt vidd magaddal, ami nélkül garantáltan elpusztulsz.
Az első dél-kelet ázsiai utamra készülve még nem ezt követtem, az eredmény egy iszonyatosan megtömött nagy hátizsák, benne annyi pólóval, ahány nap, legalább 5 bermuda, több cipő, és tartalék, tartalék, tartalék, meg egy csomó minden, ami hátha jól jön, mégiscsak három hétre megyek egy ismeretlen helyre, nem lehet tudni, hogy mire számíthatok. Aztán pár nap alatt kiderült, hogy mindegy mire számíthatok, annál csak jobb jöhet, mint hogy folyamatosan cipelnem kell a fél gardróbot a hátamon, tele fölösleges hülyeségekkel. Pólóból például bőven elég lett volna maximum 3 darab, úgyis veszek kint is, na meg akárhol lehet mosatni 1 dollárért, ami aztán 1 óra alatt meg is szárad, ha épp nincs monszun. Minden másból is teljesen értelmetlen volt a tartalékozás, és a táska tartalmának a harmadát soha semmire nem használtam, csak ki-be pakolgattam egész úton, ahogy jártam be az országokat, és közben minden alkalommal megfogadtam, hogy még egyszer ilyet nem csinálok. Ráadásul közben nyilván szaporodtak is a cuccaim, vettem egy jó papucsot, pár pólót, egy déli szigeten még egy szuper függőágyat is, hamar szükség lett egy második táskára is, még nehezebben mozogtam innentől, még nagyobb bénázás árán sikerült csak felpréselődni a helyi buszjáratokra. Szerencsére tanultam belőle.
Hé, az az én cuccom! Munkában a reptéri rakodómunkás.
A tanulság: mindegy, hogy európai városba mész hétvégézni, vagy sok hétre a Föld másik oldalára: az egyetlen döntési szempont, amikor egy hasznosnak tűnő tárgynál mérlegelsz nem az, hogy jól jöhet-e esetleg, hanem az, hogy anélkül is életben tudsz-e maradni. Ha igen, akkor semmi keresnivalója nincs a táskában! És nem fogod megbánni.
Az eredmény:
- spórolsz a költségeken: ha nincs feladott poggyász, olcsóbb a repülőjegy, nem kell sehol hordár, sokszor gyalog is tudsz menni taxi helyett, nem kell elfogadnod az első hotelt, ahol ócska, de drága szállást adnának.
- kevesebb aggódás: kevésbé vagy feltűnő és könnyű préda egy normális méretű táskával, mintha úgy néznél ki, mint egy málhás szamár. És kevesebbet is lehet tőled elvenni/ellopni, ha alig van nálad valami.
- gyorsaság és rugalmasság: ha nincs feladva csomagod és nem is kell soha poggyászmegőrzőkbe beadnod semmit, akkor egészen gyorsan módosíthatsz a terveken bármikor, nem kell várni leszállás után a reptéren, van esélyed futva elérni az utolsó buszt, és még fel is férsz rá.