Annyira fárasztó már a 2020 miatti rinyálást hallgatni, hogy én személy szerint azonnal menekülök, ha valakinek a „na és hogy vagy?” kérdésre elkezd lefelé görbülni a szája.
Nyilván én sem fogom arany betűkkel feltüntetni az önéletrajzomban ezt az évet, de a panaszkodástól még soha nem lett jobb semmi. A nyár ráadásul tök okés volt, abba lehet kapaszkodni, ősszel viszont tényleg beköszöntött a szingliarmageddon. Szeptember közepétől csak az érezheti maradéktalanul jól magát, akinek minden vágya, hogy bekuckózzon az asszonnyal, a külvilág meg akár meg is baszódhat koronavírusostól, operatívtörzsöstől, mentőszóvivőstől együtt.
Ezért úgy döntöttem, hogy húzok Amszterdamba, szevasztok!
Amikor ésszerű döntés a lakásban savanyodni, mint egy uborkabefőtt, egy utazás Európa legszabadabb városába felér egy lázadással. Persze most jöhet a prédikáció arról, hogy felelőtlenség világjárvány idején utazni, sőt, potenciális tömeggyilkos vagyok, de mivel kibúvók nélkül betartottam minden vonatkozó szabályt, maximum Cili nénitől fogadok el bármiféle feddést.
A lényeg, hogy szeptember közepe van, és én itt csücsülök negyedmagammal a Schiphol nemzetközi repülőtérről Amszterdam belvárosába tartó vonaton. Közülünk Zoli a legizgatottabb. Ő elhatározta, hogy lesz ami lesz, az este folyamán bevizsgál egy thai származású szexmunkást, mert olyanja még nem volt.
Mi, többiek egyelőre még nem igazán érezzük a chit. Ránézésre a szerelvényben tartózkodókon durván erőt vett a paranoia. Csak mi négyen nem hagyunk egymás között szabad székeket, és emiatt a többiek úgy néznek ránk, mintha rohadtul el lennénk tévedve. Mivel itt már most naponta 7-8 ezer új fertőzöttről harsog a média, valahol érthetőek a ferde pillantások. Nem vesszük a szívünkre a dolgot, elvégre is
azért jöttünk, hogy amúgy szolidan rottyra vágjuk magunkat, Zoli meg azért, hogy összebarátkozzon egy thai kurvával – az se baj, ha nő.
A társaságból az egyik srác Hágában él, és ő szívből gyűlöli Amszterdamot. Szerinte ez a város korábban a kanos tengerészekről, most meg már a bunkó turistákról szól. Elmondása szerint nagyjából pont annyi angol egyenhülye engedi itt ki a fáradt gőzt, mint amennyi Budapest belvárosát szokta volt szertehugyozni még a COVID előtti boldog békeidőkben, mellettük pedig nem igazán lehet kulturáltan szórakozni. Lehűtjük, hogy mi sem azért jöttünk, hogy múzeumokban rontsuk a levegőt, és ezzel rövidre is zárjuk a témát.
A belvárosba érve a hágai kapcsolat azonnal megjegyzi, hogy rendes körülmények között délután hatkor a kanális két partján már kerülgetni kell a népeket, most viszont zavartalanul tesszük meg az első negyven métert egy templom közvetlen szomszédságában üzemelő kocsmáig. Félmeztelen nőket még nem láttam, de a kannabisz szaga már néhányszor rendesen pofánvert. Egy-egy forgalmasabb cafe shop mellett állva nagyjából öt perc alatt be lehet tépni vásárlás nélkül is, elég, ha az ember nagyokat szippant a kiáramló levegőből.
A templom elhelyezkedéséről az embernek azonnal az Üvegtigris – mármint a kocsi – jut az eszébe, az volt még ennyire rossz helyen. A lelkésznek itt úgy kell misét celebrálnia, hogy tőle húsz méterre este nyolcra már általában kettő az egy négyzetméterre eső részegek száma, és a környéken sokkal nagyobb igény mutatkozik olcsó blowjobra, mint prédikációra.
A srácokkal megbeszéltük, hogy nem iszunk meg két sört ugyanazon a helyen, ezért a templom mellett csak egy korsó Heineken csúszik le. Fontos info: a Heinekennek Hollandiában más íze van, mint Magyarországon. Kevésbé keserű, egy leheletnyivel lágyabb, nem az a random zöld üveges sör íz, amit otthon megszoktunk. Azért volt ezt fontos még az este elején megtapasztalni, mert később már nem annyira fogjuk érezni az ízeket.
Október elején Hollandiában zárják a kocsmákat és az éttermeket, de most még csak szeptember közepe van, este nyolc óra, és bár a hágai srác szerint egy átlagos szombat estéhez képest Amszterdam vigalmi negyede most úgy fest, mint egy temető, szerintünk ez a tömeg simán elmenne egy nyári szimplakeddnek Budapesten. A csatorna két partján már beindult a vonulás, az viszont igaz, hogy nincs tülekedés, pedig
állítólag főműsoridőben simán betolnak egy-két rossz helyen álló turistát a kanálisba.
Mielőtt betérünk a második kocsmába, szembejön az első vörös lámpás sikátor. Pont olyan, amilyennek képzeltük: kirakatok sorban, fölöttük piros lámpák, az üveg mögött meg csajok integetnek mosolyogva a járókelőknek.
Volt egy olyan prekoncepcióm, hogy ez a város tele van lepattant kelet-európai örömlányokkal, akiknek elegük volt abból, hogy bepállott szájú kamionosoknak adnak ötperceseket az út mellett, de amit most tapasztalok, az nagyon nem így néz ki.
Az este folyamán látott szexmunkások három csoportra oszthatóak. A legnagyobb halmazba azok tartoznak, akik úgy néznek ki, mint a pornósztárok. Nem túl ízlésesek, de az embernek azonnal a fajfenntartás jut az eszébe róluk. Ebből a csapatból látunk mindenfélét – magasat, alacsonyt, szőkét, barnát, fiatalabbat, idősebbet, távol-keletit, feketét és kreol bőrűt –, de mindegyikőjük közös nevezője, hogy már a nézésüktől összemegy az ember gatyája.
Sokkal kevesebben vannak az elképesztően gyönyörűek, de még így sem nagy kunszt belefutni egy-egy olyan prostiba, akit simán el tudnál képzelni akár a Victoria's Secret katalógusának lapjain. Egy ilyen előtt Zoli többször is elsétál, de úgy, ahogy gyerek kerülgeti a játékbolt kirakatát. Meg-megindul, majd mégis másfele lép, aztán sasszézik egyet amarra, magyarán toporog, mint a szaró galamb. Egy mandulaszemű gyönyörűség mosolyog az üvegfal másik oldalán, mi pedig azonnal tudjuk, hogy ha Zoli nem megy be hamarosan, egész este hallgathatjuk, mit hagyott ki.
Nem csináltam még ilyet. Most mit kell mondani? – kérdezi, mire elmagyarázom neki, hogy itt nem kell udvarolni, mint ahogy a pékségben sem lepődik meg az eladó, ha kérsz nyolc kiflit meg fél kiló korpás kenyeret.
Végül én kopogok be a hölgyhöz és megkérdezem, mennyi az annyi, míg Zoli a vállam mögött pislog szerelmesen. Ötven euró az alap, amiért egy húsz perces elfoglaltságot kap a kedves vendég. Ezalatt egyszer lehet elmenni biológiai, aztán még egyszer fizikai értelemben, az ajtón keresztül, kifelé. Zoli pironkodva mond egy okét, aztán elindul a másik irányba. Megköszönöm a szíves tájékoztatást, majd én is Zoltán után el. Fel tudsz váltani egy százast? – kérdezi kicsit odébb, én pedig pont fel tudok.
A többiekkel beülünk egy kocsmába, ahol fejenként nyolc euróért kapjuk a sört. Nem sietünk, elméletileg van húsz percünk, de alig hörpintjük le a habot, Zoli már hív, hogy hol vagyunk. Azt várjuk, hogy vigyorogva, könnyű léptekkel fut be, de ő úgy foglal helyet, mintha csak kiszaladt volna rágyújtani. Elmeséli, hogy a munkavállaló nem adott teljes körű tájékoztatást, az ötven euróban foglalt szolgáltatás ugyanis nagyjából egyenlő volt egy kis ruhában dugással.
A csajszi odabent már kicsit közlékenyebb volt. Kiderült, hogy a teljes egyórás játszóház 250 euróba kerül, ezért a szánalmas ötvenért pedig csak egy egészségügyi kézimunka jár.
Zoli csalódottsága tapintható nyomot hagy a közhangulaton, de arra még neki sincs fölösleges 250 eurója, hogy kihúzza a bakancslistájáról a dugni egy thai csajjal tételt. Ilyenkor nem marad más, nyilván be kell baszni, Zoltán neki is lát rumozni, én viszont maradok a sörnél, mert az egyrészt önszabályozó – tele lesz a hasad, mielőtt túlságosan berúgnál –, meg persze nincs is jobb annál, mint tíz percenként hugyozni járni.
Az amszterdami kocsmákról nem fogok hosszú értekezést írni, mert egy korsó sör elfogyasztására bármelyik alkalmas, ahol nem tolja az arcodba a sunáját egy asztalon táncoló csinibaba. Ahová ilyen show-val csábítják a vendégeket, ott természetesen költségesebb benyomni, ezért mi is maradunk inkább a hagyományos söntéseknél.
Egyet viszont ki tudok emelni: a The Old Sailor Pubban annyira jó a hangulat, hogy ott kivételesen két korsóval iszunk. Herr Hága közben elárulja, hogy jó volt a megérzésünk, ez ugyanis Amszterdam egyik legkedveltebb italmérő lokálja, ahol rendes körülmények között nem lehet helyet találni.
A bejáratnál lévő füzetecskébe egyébként minden betérő társaságból egy főnek le kell írnia a nevét és az elérhetőségét, ami igen hasznos lehetne egy későbbi kontaktkutatás számára, ha a könyvecskét nem vicceskednék tele a népek. A beírások alapján ugyanis a lokált a nap folyamán már meglátogatta többek között Batman, Freddie Mercury és maga Jézus Krisztus is, akik közül az első elérhetőségként csak egy denevérjelet firkantott a megfelelő rovatba.
Most komolyan, honnan vette bárki is azt, hogy itt rendet lehet tartani?
A hetedik korsó sör után már fejnehéz lendülettel indulunk meg. Bekopogok néhány kirakatba, mert nem akarom elhinni, hogy egy ilyen baszófülkés légyott simán belekerül a magyar minimálbér felébe. Kiderül, hogy Zoli vagy remek érzékkel választott bele valami itteni szupersztárba, vagy a hölgy akart egy kicsit keresni azon, hogy nem lett megfelelően lebeszélve a mennyiazannyi, ugyanis egy teljes órányi hancúr átlagára mindenhol máshol 150 euró körül mozog.
Ahogy ott mászkálunk és érdeklődünk, ér minket egy kisebb sokk: ránk talál az itteni prostik korábban említett harmadik csoportjának egyik tagja.
Ők a lepattantak. Belőlük van a legkevesebb, de ha gyenge a gyomrod, rájuk fogsz a legtisztábban emlékezni.
Hirtelen kinyílik egy piroslámpás ajtó, amiből irdatlan pajtaszag ömlik ki az utcára.. Az ajtóban egy félelmetesen magas szőke negyvenvalahányas áll – közelebb az ötvenhez –, akiről képtelenség megállapítani, hol ér véget az álla és hol kezdődik a nyaka. Come, come! – böki oda.
A felszólításból kihallik, hogy a szakmunkás szexin búgó utasításnak szánta, de az elmúlt óra tétlenségében elszívott fél doboz cigi csúnyán keresztülhúzta a számításait. Az istállószag még egy fél utcányi távolságra követ minket, aztán végre a kannabisz illata kitakarítja az orrunkból.
Lehet, hogy csak mi vagyunk ekkora patrióták, de az este egyik legfontosabb konszenzusos megállapítása az, hogy a kirakatokban ácsorgó bombázókat, a legális füvet és a kanálist leszámítva Amszterdam bulinegyede nagyjából pont ugyanazt kínálja, mint a budapesti éjszakai élet. Ezt csak azért fontos leszögezni, mert mi speciel
nem szívunk, megvagyunk kirakatok nélkül, a kanális helyett meg jó nekünk a Dunapart is.
Ennél is fontosabb – és ezt a konzekvenciát a buli hágai résztvevője vonja le –, hogy a korona árnyékában fura módon sokkal kényelmesebben lehet Amszterdamban bulizni, mint egyébként. Maszkot persze senkin nem láttunk, ami nem is csoda, hiszen itt az ember vagy vedel, vagy szívja a gandzsát, vagy kedvezményes handjobra alkuszik valamelyik kirakatban... ha meg nem, igazából nem világos, minek is jött ide.
A takarékon égő bulikázást aztán október elején végleg lelövik, amikor Hollandia miniszterelnöke bezáratja az összes kocsmát és éttermet. Ezt mi már nem látjuk a saját szemeinkkel, de a totálisan kihalt amszterdami bulinegyed a helyieknek nagyjából annyira lehet idegen, mint egy őserdei törzsnek a Mars látképe.
Csak azért nem sajnáljuk őket, mert novemberre Budapestet is eléri ugyanez a sors.
(képek: Getty Images)