Phuketre érve a kikötőben kisbusz vár minket, ami visszavisz Patongba, ahol elfoglaljuk az elmúlt két hét legótvarabb hotelszobáját. A fürdőszoba két négyzetméterén egyszerre lehet kulázni, fogat mosni, mosakodni és zuhanyozni. Az alig két talpalatnyi helyiség rendesen megsínylette, hogy törpökre méretezték. A fúga már régen kirohadt a csempék közül és mindenhol kellemetlen oszlásszag terjeng.

A recepción ácsorgó pakisztáni ürge megköszöni, hogy a hotelében szállunk meg. Kicsi szálloda ez, és olcsó – mondja, majd azzal folytatja, hogy ha jófejek akarnánk lenni, adhatnánk neki tíz pontot a Bookingon, mert minden segítségnek tud örülni. Nem vagyok baromarc, kedvesen mosolygok, közben arra gondolok, vajon mennyibe kerülne kifertőtleníteni meg normálisan kifúgázni azt a szarrá rohadt fürdőszobát, esetleg néha befújni légfrissítővel vagy rendesen kiszellőztetni. Az igényesség nem mindig kerül vagyonokba.

Tíz pont, eh?

Az utolsó esténk Patongban. Holnap egy félnapnyi utazás után alámerülök a szürkeségbe. Kéthétnyi vad szépség, vidám őrültség és édes felelőtlenség után garantáltan úgy fogom otthon érezni magam, mint egy némafilmben ragadt breaktáncos. Erre gondolok, ahogy legördítem az este első vodkaszódáját a Shipwreckben. Mellettem Jaun Jaun épp Sanyit mássza. Mióta visszajöttünk Phiphiről, folyamatosan ott van a hónaljában. Sanyi láthatóan a háta közepére sem kívánja a rajongását, és ismerem már annyira, hogy tudjam, épp valami frappáns kifogáson töri a fejét.

A harmadik kör közepére fény gyúl az elméjében. Azt mondja, nem érzi jól magát, rakoncátlankodik a gyomra, ezért inkább visszamenne a hotelbe, hogy az este további részében üdvözítő magányban foshasson pityeregve. Ahogy fölkászálódik a székről, magyarul közli, hogy ne menjek innen sehova, leparkolja valahol a pótkocsit, aztán már jön is vissza. Eztán balra el, de Jaun Jaun továbbra is a nyakában csimpaszkodik, mint egy hajba ragadt bogáncs.

Illusztráció

Valahogy most nem érzem a bugit. Elhülyéskedek kicsit a felszolgálókkal, de közben percenként csekkolom a telefonomat, írt-e Sanyi, hogy nem jött be a trükk. Nem csodálkoznék, ha szegény Jaun Jaun még pityeregvefosás közben is imádni akarná, és végül nekem kellene kitalálnom egy hatékonyabb menekítési tervet. Közben írok még egy utolsót Ruthnak, aki válaszként megosztja a pozícióját: Nairobi, úgyhogy ezt is buktam. A Banglán kavargó tömeget bámulom. Az érkezésünk óta már valószínűleg teljesen kicserélődött a közönség, így rajtam kívül mindenki friss, mint egy zacskó Mentos. A csajok ugyanúgy pecázzák a Güntereket, mint múlt héten, amott meg épp egy ladyboy vonszol magával egy fiatal srácot, aki valószínűleg csak ma érkezett, és még fogalma sincs arról, mi merre hány méter. (Vár rád egy apró meglepetés, kedves barátom.)

Befut Sanyi, elmeséli, hogy Jaun Jaun tényleg ott maradt volna vele, hogy fogja a kezét, ezért egy fél óra győzködés és sírás-rívás után, amikor már egy utolsó mocsoknak érezte magát, el kellett mondania, hogy részéről ennyi volt a kaland. Le is kell vernie valami erősebbet, hogy helyrebillenjen a lelkiismerete. Azzal vigasztalom, hogy az égvilágon semmi rosszat nem tett. Nem ígért semmit, így szegény lány totál önerőből dimenzionálta túl az affért. Igaz, ami igaz, mégsem lesz tőle jobb kedvünk.

Valamiért arra gondolok, milyen ártatlan lehetett ez a hely, mielőtt turistaparadicsom lett volna belőle. Thaiföldet nem hiába nevezik a mosoly országának, és aki azt mondja, mindez csak a pénz miatt van így, nagyon rossz végéről fogja meg a dolgokat. Ugyanúgy a pénz miatt kellene kedvesnek lennie a balatoni lángossütőnek is, az esetek túlnyomó többségében, mégis úgy van odabaszva a kaja, hogy „nesze, egyé'!”. Nem akarok nagyon átmenni nyálgépbe, de én úgy vettem észre, hogy a kedvesség a thai néplélekből fakad. Egy gesztust még magammal is viszek innen: amikor megköszönnek valamit, a thaiföldiek a mellkasuk előtt összeérintik a tenyerüket és bólintanak. Egy kicsit bensőségesebb formája ez a hála kimutatásának, mint kipréselni a fogaink között egy köszi-t. Használni fogom, még ha hülyének is néznek miatta.

Itt is voltunk amúgy. Csak mondom

Iszogatunk meg vigyorgunk, mint a tök, hiszen az uccsó esténken borítani kell a boltot, még akkor is, ha valamiért egyáltalán nem jön az ihlet. Nézzünk el Suzy Wonghoz! – pattan fel Sanyi azzal a magabiztossággal, mintha az iménti fosós ötletével ma már egyszer megváltotta volna a világot. Lehúzom a poharam alján lötyögő maradékot és felkászálódok, de a szívem mélyén érzem, hogy ez sem fog sokat javítani a helyzetünkön.

Visszatérünk a pirosan izzó ajtóhoz, kicsit tétovázunk, aztán kettéválasztjuk az ajtó mögötti nehéz függönyt és belépünk. Odabent megint az a már-már irreális szexiség fogad, mint korábban, de a hibátlan testek és a műmosoly most még annyira sem hoz hangulatba, mint másfél hete, amikor a vihogó Günter miatt kimenekültünk innen.

Sanyi is megtorpan, és én csak erre várok. Megveregetem a vállát, jelzem, hogy én inkább eltolnám innen a biciklit, és ezúttal őt sem kell tovább győzködni. Kint megállunk egy percre, mint két tanácstalan, kiöregedett bulihuligán. Végül csak kibuggyan belőlem, ami szűk két hete ott fészkel a fejemben:

Mondjuk, hogy ő az!

Sanyi röhög. Azt mondja, úgy legyen ötöse a lottón, amennyire tudta, hogy még mindig meg vagyok hülyülve. Csak ki kellett mondanom. Nincs vita, nem kezdjük el ütköztetni az érveket és az ellenérveket, Sanyi egyszerűen csak megindul, én pedig futok mellette. Már rinyálni sincs kedvem amiatt, hogy éppen egy bordélyba készülünk. Egyszerűen látnom kell azt a lányt, még akkor is, ha ez nagyon nem kompatibilis azzal az elhatározással, amivel megvetettem a lábam Phuketen. Ahogy séta közben megy a diskurzus, öt perc alatt már fel is állítjuk azt a narratívát, amit követve egyikőnk sem csinál segget a szájából.

Így: ezek a lányok hivatalosan masszázsszalonban dolgoznak, mi pedig nem mehetünk úgy haza, hogy nem volt részünk egy igazi thai masszázsban. Követhető, ugye? A helyzet az, hogy én halálosan komolyan gondolom. Tényleg nem akarok fizetni a szexért. Nem azért, mert túl skót vagyok hozzá, hanem mert ez a lány a fejemben már sokkal több annál az elképesztően gyönyörű és vonzó jelenségnél, mint aminek a múlt héten láttam. Mostanra már egy egész sztorit költöttem köré, egy kis faluval, aggódó szülőkkel és egy káprázatosan szép fiatal lánnyal, aki a jobb élet reményében nekiindult a világnak, hogy végül egy gonosz város megfossza őt mindentől, ami tiszta és ártatlan.

"Mentem, Anyu, egy darabig ne várjatok!"

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben fordulunk be a sikátorba, ahol Sanyi nem rég még robogókra alkudozott. A szívem a torkomban dobog és forgatom a fejem, mint egy sas után kémlelő szurikáta. A kis utcácska mindkét oldalán szalonok sorjáznak, és ahogy sétálunk, a lányok elkezdenek utánunk kapkodni.

Késő van. Simán lehet, hogy sokan már hazamentek vagy átvonultak a Banglára megkezdeni a második műszakot. Odaérünk ahhoz a szalonhoz, mely előtt múlt héten megpillantottam Nittayát, de nem látom sehol. Két másik lány ücsörög az ajtó előtti lépcsőkön. Mosolyognak, az egyik megindul felém, de én integetek, hogy csak úgy elvagyok itt, mintha ez egy nyamvadt ruhabolt lenne, ahol az eladók békén hagynak, ha azt mondod, csak nézelődni jöttél. Sanyi egy másik szalon előtt három nagyon kitartó csaj hálójában vergődik, bár ha jobban megnézem, mintha csak mímelné az ellenkezést. Az egyik lánnyal egészen nyilvánvalóan nagyon összeakadt a tekintetük. Azért rázza a fejét, biztos, ami biztos, de nyoma sincs nála határozottságnak.

Közben már engem is faggatnak. A lány rámarkol a seggemre, kérdezi, mit szeretnék, de választ nyilván nem vár, már karol is belém, és megindul befelé. A másik is feláll a lépcsőről és közelebb lép. Megint Sanyira néznék, de már nem látom sehol. Hirtelen úgy érzem, hogy el kellene szaladni innen a fenébe, de mostanra már ketten csimpaszkodnak rajtam, ezért erőteljes rajt helyett csak elkezdem kibontani magam a két lány makacs öleléséből.

Úgy érzékelem a valóságot, mintha egy lassított felvételen nézném, ahogy mosolyogva közeledik felém, hogy ő is a nyakamba ugorjon.

Bárgyún visszavigyorgok, mire a két lány szorítása enyhül. Tapasztaltak, látják, hogy meg vagyok véve kilóra. Nittaya papucsot, egy fekete szűk szoknyát és piros csőtopot visel. Érezheti, hogy nyomulásra semmi szükség, csak egy kicsivel lép közelebb annál, mint amit itthon udvarias távolságnak szoktunk nevezni. Az utcán ránk támadó lányok esetében megszoktam az átható pacsuliszagot, de most csak a frissen mosott haj illatát érzem.

Ugyanolyan kacér, mint amikor először találkoztunk. Megigazítja mellein a felsőjét, a válla mögé söpri tökéletesen fekete haját és rám mosolyog. A szemei azt kérdezik, na most mi lesz?, de úgy, mintha már tudná is a választ a kérdésre. Ha Budapesten lennénk, ettől a látványtól simán leblokkolnék, de valamiért sokkal könnyebben adom a lazát, amikor angolul kell megszólalnom.

Nem is azzal van baj, amit mondok, hanem ahogy mondom. Nittaya azonnal levágja, hogy nyert ügye van. Lép még egyet, most már az aurámban illegeti magát és simogatni kezdi a mellkasomat. Mit szeretnék, kérdezi, de mivel én magam sem merem beismerni, hogy mit szeretnék, húzom még kicsit az időt. Észreveszek egy érmenagyságú heget a lány jobb vállán. Megkérdezem, mi történt, ő szégyenlősen eltakarja a forradást és azt mondja, elesett robogóval és nem volt pénze orvosra, hogy összevarrják a sebet. Beszéljünk inkább bent, mondja, majd megfogja a kezem, és elkezd befelé húzni. Nem erőszakos, tudja, hogy úgyis megyek.

Nem működik az időhúzás, mert a lány nem igazán akar beszélgetni. Valószínűleg attól tart, hogy amíg velem bájolog, addig hasznosabb dolgokat is csinálhatna. Hagyom, hogy ez a gondolat egy kicsit kijózanítson. Egyáltalán nem könnyű, mert Nittaya úgy színészkedik, hogy ha akarnám, simán el tudnám neki hinni, hogy ő tulajdonképpen nem is siet, csak már alig várja, hogy összebújhasson velem odabent. Csak akkor torpan meg egy pillanatra, amikor közlöm vele, hogy én tényleg csak egy thai masszázst szeretnék. Lehet, hogy el sem hiszi, mert végül nem reagál semmit, csak felvezet a lépcsőn az emeletre.

Az elém táruló látvány majdnem annyira kiábrándító, mint a hotelünk szétrohadt fürdőszobája. A helyiség egyik felén matracok vannak a padlóra terítve, és mindegyiket a plafonról lelógó függöny választja el a mellette lévőtől. Tisztára olyan az egész, mint az Elrabolva kuplerája, éppen csak a fények szimpatikusabbak, és itt nem a bejáratnál kapott sorszámból tudod, hogy melyik szerencsétlen bedrogozott lányra fogsz rákuporodni.

Mielőtt azonban eszembe jutna, hogy sarkon fordulok, Nittaya átkulcsolja a tarkómat, az arcához húz és megcsókol. Egy másodperce még menni akartam, de most szétfolyok, mint egy partra vetődött medúza. A csók közben letolja a derekára a felsőjét, majd azzal a mozdulattal levarázsolja a sliccem és mire magamhoz térek, már a gatyámban kotorászik. Egy kicsit eltolom magamtól, hogy oszoljon a vörös köd, de a látvány egyáltalán nem segít. Egy piros melltartóban áll előttem, a kezével még mindig a nadrágomban matatva, miközben az ajkait lebiggyesztve kérdezi, nem akarok-e a masszázsnál valami sokkal izgalmasabbat csinálni vele.

Erre annyit tudok kibökni, „csak masszázs”, majd nyelek egy nagyot. Nittaya elenged, sértődöttséget mímel, aztán elmosolyodik és megkér, vetkőzzek fehérneműre, mindjárt visszajön, csak hoz egy kis zenét. Amikor elfordul, megpillantom a tetoválást a hátán, mely a vállaitól kúszik lefelé egészen a popsijáig. A félhomályban csak annyit tudok kivenni, hogy a tetkó valamilyen sárkányt ábrázol, és úgy néz ki, mint ami a jakuzák testét borítja a japán filmekben. Ahogy Nittaya lépked, a sárkány a hátán tekergőzik, akár egy kígyó. Úgy érzem, megdelejeztek.

Levetkőzöm, bálába gyűröm a cuccaimat és befekszem a kis fülkébe. Odakint Nittaya lerak egy hangszórót, elindítja rajta a Maroon 5 Animals című számát, aztán széttárja a függönyt. Anyaszült meztelen és gyönyörű, mint egy jelenés. Úgy érzem, nem tudok elég nagy levegőt venni.

Szinte szürreális az élmény. Itt fekszem egy szál gatyában egy olyan helyen, ahová egyébként be sem tenném a lábam, és nézem ezt a vibráló szépséget, aki még egy válogatott bombázókkal forgatott zenés videoklipben is zavarba hozná a rendezőt. Megint megkérdezi, biztos vagyok-e benne, hogy csak masszázst szeretnék. Lefagytam, bólogatok, ezért rámkuporodik, és úgy kezdi masszírozni a nyakam, hogy közben a mellbimbói a hátam csiklandozzák.

Aztán beszélgetni kezdünk. Elmeséli, hogy egy kis faluban született valahol Phukettől északra, és egy srác miatt költözött Patongba néhány éve. Aztán mi történt? – kérdezem. Az élet történt – válaszolja egy elfojtott keserű nevetés kíséretében. Az időérzékem totálisan cserbenhagyott, de nagyjából tíz perce mehet a csevej, amikor feljön az emeletre egy másik párocska, és egy férfihang elkezd alkudozni az egyik lánnyal. A csávó a hangja alapján meglehetősen ostobának tűnik, de ez valószínűleg nem az a hely, ahol hátránnyal indulsz, ha nem vagy atomfizikus.

Nittaya megveregeti a vállam, hogy figyeljek rá. Hátranézek, ő rám kacsint, aztán elkezdi ütemesen csapkodni a combom hangos nyögések kíséretében. Benne vagyok a játékban, úgy fújtatok, mint egy bika, mire az alkudozó faszi végre lelép. Nevetünk, ő belepuszil a nyakamba és végigfekszik a hátamon.

Mostanra Adam Levine már azt énekeli, hogy soha nem hagyja el ezt az ágyat, és az egész szitu úgy zár körbe, mintha egy ócska romantikus filmbe kerültem volna. Egészen hihetetlen, de a lány most a dalt dúdolja a fülembe. Megfordulok és megcsókolom. Megint nem tudok elég nagy levegőt venni.

Mit is képzeltem? Nittaya elővesz egy óvszert, a többi pedig már biológia.

Fél óra múlva lépek ki az ajtón. Nittaya kikísér, én pedig úgy sietek el, hogy visszanézni sem merek. Aztán a sarokhoz érve mégis elsandítok a vállam fölött. Ő is engem néz, mosolyog és integet. Visszaintegetek, majd azzal fordulok be a sarkon, hogy ha soha többé nem látom, egy idő után gondolni sem fogok rá.

Sanyival a tengerparton futunk össze. Meggyónjuk egymásnak, hogyan szegtük meg végül mindketten az első napon tett fogadalmunkat. Ő idefelé vett két sört egy éjjel-nappaliból, az egyiket átnyújtja, de az ital most olyan fanyar a számban, mintha ecetet kortyolnék.

A Bangla már csendesedik, de a szállodába inkább kerülőúton megyünk vissza. A rohadásszagú szobában fekszem az ágyon és a plafont nézem. Végül Sanyi töri meg a csendet, mintha csak összegezni akarná az elmúlt két hetet.

– mondja, majd elhalkul.

Kibaszott egy hely – bólogatok.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon