Beléptem a mennyek kapuján, belekóstoltam a nektárba, aztán úgy rúgtam seggbe magam, hogy meg sem álltam talajszintig. Nincs túl sok olyan dolog az életemben, amit megbántam, de ezt a sztorit nagyon.
Okés, tisztázzunk valamit! A hétköznapjaim ugyanolyan szarok, mint neked, sőt, előfordulhat, hogy még a tieidnél is szarabbak. Két munkahelyen is húzom az igát, ezek mellett rendszeresen bevállalok még valami mást is, ráadásul egy kaktuszon és két orchideán kívül senki nem örül nekem, amikor hazaérek. Na nem sajnáltatni akarom magam, mert alapvetően kösz, jól vagyok, csak szerettem volna egy ecsetvonásnyi kontrasztot, mielőtt belevágok a következő sztoriba, aminek már a címe miatt tutira elkezdtek néhányan a fikagránát után kotorászni.
Még mindig Thaiföld, ahová én speciel nem azért utaztam el, hogy ugyanazt csináljam, mint az év többi néhányszázvalahány napján. Ha pedig az ember valamibe belekezd, szerintem úgy helyes, ha nem végez félmunkát. Szórakozni is azzal a lendülettel kell, mint dolgozni, sportolni, ismerkedni, szeretkezni, pihenni, nevetni, sírni, inni vagy enni:
vagy csinálod rendesen, vagy megette a fene az egészet.
Szóval ennyit arról, miért nem érnek véget a történeteim ott, hogy megvacsoráztam, oszt' elmentem lefeküdni. Olyan is volt már, de arról nem mesélek, mert minek.
Így arra a napra sem vesztegetek túl sok szót, ami a Kanisától való távozás után következik. Valószínűleg valamivel csúnyán megmérgeztem magam, mert egész nap a hasammal kínlódok. Felmegy a lázam, konkrétan a vizet is kedvem lenne kihányni és izzadok, mint egy búvárruhába bújtatott beduin. Sanyinak mondjuk pont nem cseszem el a napját, mert őt azóta nem láttam, hogy tegnap este lelépett Jaun Jaunnal valamerre.
Szolgálati közlemény: ha Thaiföldön jársz, nagyon vigyázz, mit eszel-iszol! Fura módon a kajától a legritkább esetben kell félned, mert hiába néz ki ennyire félelmetesen egy piaci stand...
...a rajta lévő bigyók olyan frissek, hogy némelyik még mozog, és ha kéred, ott helyben felrakják a megvásárolt cuccot a grillre. Valahogy mégis sikerült bekapnom a thai fosóleprát, aminek további ezeregy oka lehetett a csapvízzel megmosott friss gyümölcsön keresztül a koktélba pattintott kétes eredetű jégkockákig. Azért nem kell túlparáznod a dolgot! Figyelj oda, hogy amit eszel, rendesen meg legyen sütve vagy főzve, és lehetőleg ne igyál csapvizet! Én is próbáltam vigyázni, csak nem jött össze.
A következményekre rá is ment egy egész napom, de másnap már sikerül elvánszorogni egy közeli étterembe enni egy tál főtt rizset. Sanyi is előkerül, elmondja, hogy Jaun Jaun rábeszélte egy háromnapos búvártanfolyamra, úgyhogy a következő 72 órában csak esténként tud majd hozzám csatlakozni. Ez az a pont, amikor eldöntöm, hogy újratelepítem a Tindert a telefonomra és megnézem, kikkel lehet a környéken hasznosan eltölteni az időt.
Visszamegyek a hotelbe, lehúzom az appot, megcsinálom a profilomat (ezúttal nem a konszolidált csávót adom, inkább lazán nyomulósra lövöm be a karaktert), beállítom a keresés hatósugarát 5 kilométerre és elkezdem beszörfölni az ajánlatokat. Rengeteg orosz csaj jön szembe, de természetesen a helyi felhozatal a legdurvább. Néha mosolygok a neveken – a Supaporn instant kedvenc, de a Cutieporn is simán top hármas –, majd nagyjából fél óra alatt végzek is. Lenyomok valami vízben oldodó gyógyszert gyomorbajra, aztán lefekszem egy rövid délutáni pocolásra.
Négy óra körül villogó értesítési LED-re ébredek. A kapás nem annyira komoly, mint reméltem, de legalább a meccsek között akad néhány egészen ígéretes példány. Különösen egy Diana nevű fekete csajra pattan fel a szemem, aki a képein úgy néz ki, mintha Naomi Campbell eldöntötte volna, hogy ezután a szupermodellkedés helyett inkább egy kicsit kurvásra veszi a figurát. Le is mentem a képeit ínségesebb időkre, ráírok valami jófejkedős sztenderd szöveget, majd összeszedem magam és felmegyek úszni egyet a szálloda tetőtéri medencéjébe.
A szobába visszatérve jön a meglepi: Diana válaszolt. Igazából erre egy rozsdás ötforintosal sem mertem volna fogadni, mert eszembe sem jutott, hogy egy ilyen csaj tényleg azért van fent Tinderen, hogy ismerkedjen. Pont azért töröltem az alkalmazást a telefonomról néhány hónapja, mert tele lett a tököm azokkal a szelfihercegnőkkel, akik meccsek gyűjtögetésével próbálják pótolni a hiányzó önbecsülésüket. Nos, szerencsére ezúttal nem lett igazam. Diana azt írja, Fokvárosban lakik, orvostanhallgató, és az egyik barátnőjével jött Phuketre, most azonban két napig egyedül van, mert a havercsaj elment egy orosz csapattal Phiphire. Néhány üzenetváltás múlva megadja a telefonszámát és kéri, menjünk át WhatsAppra, ami tapasztalatom szerint a tisztességes szándék egyértelmű jele.
Egy fél órája sem csetelünk, amikor felveti, hogy menjünk el együtt meginni valamit. Még nem igazán vagyok erőm teljében – legalább két kilónyit mart rajtam a tegnapi cifrafosás –, viszont nemet sem akarok mondani, mert őszintén szólva egy kicsit ráfeszülök a témára. Mindig is a gyengéim voltak a fekete bőrű lányok, épp ezért erősen bakancslistás tétel nálam egy ilyen csaj. (Ez most nem volt PC, ugye? Ej, szarok rá, nem'tom szebben mondani.) Hebegés-habogás helyett elszámolok tízig és azt válaszolom, hogy a haverommal már megbeszéltünk valamit, de este fent leszünk a Banglán, találkozhatunk, ha van kedve. Okés, térjünk rá vissza később – írja, majd elköszön, én pedig legszívesebben a fejem verném a falba, az ilyen majd később írok monológok ugyanis tapasztalatom szerint a Tinder világában pont azt jelentik, hogy unalmas vagy, léptem.
Na mindegy, láttam már elúszni nagyobb halat is – vigasztalom magam (Nittayára gondolva például még mindig bizsereg a gyomrom), de igazából nem tudok jó szívvel legyinteni a dologra. Félóránként ránézek Diana adatlapjára, nem nyomott-e időközben szétválást, de a dél-afrikai bombázó szerencsére végig ott mosolyog a meccseim között. Nyolc körül beesik Sanyi is, megmutatom neki, miről maradtam le, ő pedig úgy szolidan elküld a büdös picsába. Mondom, jóvan, aztán ráírok Dianára, hogy mizu. Inkább nem mozdul ki egyedül, mert a Banglán egyszerűen szétszedik az emberek, írja, mire én azt válaszolom, hogy megértem. Kérdezi, mit csinálok ma este, és mivel pont ekkor reccsen egyet a gyomrom, inkább nem kockáztatok meg egy első randi közbeni befosást, és leterelem a kezdeményezést egy tök hihető kifogással. Egy ilyen csajjal találkozni már önmagában épp elég stresszes szitu, nem hogy még amiatt is verjen a víz, hogy szabad-e fingani.
Megiszok még egy gyógyszert, majd kiülünk Sanyival az erkélyre, én egy zacskó natúr keksszel és teával, ő meg három saslikkal és ugyanennyi sörrel a kezében, hogy rohadna meg! Az este aztán itt is ér véget. A szokásos visítva röhögés helyett most szolidba' nyomjuk. Az eszmecsere végén egyetértünk abban, hogy talán néhány napra el kellene távolodnunk Patong zajától, majd ezzel a konzekvenciával egy óra körül visszavonulunk. Lefekvés előtt még váltok néhány üzenetet Dianával, aki legnagyobb meglepetésemre tök lelkesen válaszolgat, aztán lámpaoltás.
Másnap olyan frissen ébredek, mint Micimackó. Kiugrom az ágyból, letusolok, majd elmegyek a sarkon lévő szendvicsezőbe és beverek egy angol reggelit. A tükörtojás és a szalonna másfél óra múlva sem kezd el háborogni odabent, szóval hallelujjah, jöhet, aminek jönnie kell. Ebéd? – teszem fel a nagy kérdést Dianának, aki kerek fél perc után igennel válaszol, mire elkezdenek pillangók repkedni a gyomromban.
Ha te is aktívan ismerkedsz, kell, hogy legyen egy módszered arra az esetre, amikor ráfeszülsz egy randira. A görcs ugyanis bizonytalanságot szül, a bizonytalanság pedig nem szexi. Na jó, ne legyünk ennyire szigorúak! Az első randival az embernek muszáj kimerészkednie a komfortzónájából. Ilyenkor mindkét fél izgul kicsit, hogy jó benyomást tegyen, előre eltervezi, mit fog mondani, hogyan fog viselkedni, aztán, mivel a tervei közvetlenül a köszönés után kisiklanak, egészen addig, amíg nem érzi teljesen kényelmesen magát a szituációban, önmaga maníros verzióját adja.
Alapvetően persze nincs ezzel semmi baj, de ezúttal nem akarok remegő mutatóujjal nagyvadra menni. Rendet pakolok a fejemben, veszek egy szellős nyári inget meg egy nagy levegőt, aztán elindulok. A Jungceylon pláza előtti térre beszéljük meg a talit. Kér tőlem egy szelfit, hogy tudja, milyen szettet keressen a tömegben. Megcsinálom, de momentán ez volt a legrosszabb dolog, amit tehettem magammal. A gondosan felépített lazaságot azonnal darabjaira zúzza a hát hogy nézek má' ki?! érzés.
Az előlapi kamera optikáján keresztül pont úgy festek, mint valaki, aki két napig fosott egy sötét hotelszobában. Tök jól hangzott az a narratíva, amit nem kis munka árán sikerült elhitetnem magammal, vagyis hogy tulajdonképpen most ez a lány a szerencsés, hogy velem találkozhat, de a szörnyű valóság keresztbe vágja az egészet. Az van, hogy épp egy fekete istennővel lesz találkám, neki meg egy sráccal, aki mintha az aranyérműtéte után lábadozna. Végül szerencsére sikerül elcsitítanom a fejemben kavargó jajveszékelést, majd előveszem a B-tervet: tojok bele az egészbe. A leszarom tabletta mindig működik.
Itt vagyok a kínai újéves bigyó mellett – írja. Felmegyek a művízesés mellől, ahová a hőség elől menekültem le az utcáról, és azonnal összetalálkozik a tekintetünk. Diana egy szúnyogszemölcsnyit sem néz ki kevésbé lélegzetelállítóan, mint a képein. Gazellatest, gyönyörű, sötétbarna bőr, vastag ajkak és hófehér fogak. Rámosolygok, viszonozza, adunk egymásnak egy arcrapuszit, megkérdezem, merre, ő pedig az ujjaim köré fonja az ujjait, és elindulunk. Fura, a lány séta közben az arcát olykor a vállamra ejti, magához húz, aztán elenged, mint aki nem biztos a dolgában. Nekem helyből fura ez az egész, mert még két perce sem találkoztunk, de ez a fajta összebújás meg az összefont ujjak egyáltalán nem erről árulkodnak. A kulturális különbségek számlájára írom. Jön a hova menjünk?, éhes vagy?, én nem annyira., ott még nem voltam. szakasz, amit egy gyors döntéssel rövidre zárok és beülünk a legközelebbi étterembe.
Ő egy tonhalas szendvicset kér, én csak egy gyümölcsös palacsintát. Az egész beszélgetés nagyon furcsa. Rengeteget beszél magáról, de tőlem nem igazán kérdez semmit. Amikor magamról beszélek, arra alig reagál, amikor befejezem, ott folytatja a mondókáját, ahol abbahagyta. Néha hirtelen felindulásból hozzám bújik, megsimogatja a combom vagy rámarkol a karomra, ami ad egy kis bátorságot, ugyanakkor egy kicsit furán is érzem magam tőle. A verbális kommunikáció síkján nem klikkelünk, ami ugyebár távolságtartást indokolna, ő mégis úgy viselkedik, mintha totálisan egymásra lennénk gerjedve. Persze, viszonzom az érintéseket, de azt nem mondanám, hogy teljesen vágom a helyzetet.
Diana elmondja, hogy 23 éves és medikaként dolgozik egy fokvárosi kórházban. Mivel engem minden érdekelne, ami az életével kapcsolatos, kérdezősködni kezdek, vigyázva arra, hogy azért ne menjen át kihallgatásba a randi. Egy idő után azonban már kérdezni sem tudok, mert a lány rövidke válaszok után Thaiföldről, meg az oroszokról kezd beszélni. Mivel láthatóan nem tudom befolyásolni a diskurzus irányát, feladom, és csak figyelem, merre pörög ki a szitu. Ott vesz még furább kanyart az egész, amikor Diana előveszi a mobilját, és a Tindert kezdi mutogatni, hogy milyen bunkók a ruszkik és hogy csak a szájuk jár. Több mint háromszáz párja van és végeláthatatlanul sorakoznak az accountján a megkezdett beszélgetések. Ez az a pont, amikor már tényleg úgy érzem, hogy a dolgok kicsúsztak az irányításom alól.
Te melyik hotelben vagy? – teszi fel hirtelen a kérdést, majd amikor válaszolok, elmondja, hogy most akarnak váltani, és szívesen megnézné az enyémet. Ez már egy kicsit kellemesebb téma, mint a csaj bunkó ruszki Tinder-meccsei. Mivel még nem vetettem teljesen keresztet a randira, gyorsan fizetek, és megtesszük azt az ötszáz méteres sétát, ami az étteremtől a szállodáig vezet. Diana azt mondja, a szobámat is szívesen megnézné. (Az érdeklődése nyilván csak praktikus természetű... kacsintős szmájli.) Az embernek ilyenkor már eszébe jut az is, hogy nem kifosztani akarják-e éppen, de én hajlamos vagyok a dolgok napfényes oldalát nézni, amikor egy Naomi Campbell akar feljönni velem a szobámba. (Azt hiszem, a kriminológia a viktimizáció fogalomkörén belül foglalkozik az ilyen alakokkal, amilyen én is vagyok.) Felmegyünk hát, kikérezkedek a mosdóba, majd arra jövök ki, hogy Diana már kényelembe is helyezte magát az ágyamon.
Ennek nemcsak azért örülök, mert egy vízszintesbe ereszkedett fekete bombázó meglehetősen szívderítő látvány, de azért is, mert ezzel végre sikerül visszaszereznem a kontrollt. A lány mostanra erősen visszavett a fordulatszámból. Valószínűleg nem számított arra, hogy begőzölés helyett beszélgetni kezdek, és ezzel végre enyém a kezdeményezés. Megkérdezem, tényleg Dianának hívják-e, ő pedig válaszul megrázza a fejét. Még egy pont nekem. A randidat füllentésen kapni persze alapvetően nem jó dolog, de ha ügyesen használod, könnyen előnyt kovácsolhatsz belőle.
Megegyezünk, hogy mindketten feltehetünk öt-öt kérdést, amire a másik köteles őszintén válaszolni. Mivel én mindvégig az igazat mondtam, nekem ez az egyezség „meh”. Így nem csak alkalmam nyílik tisztázni néhány homályos foltot, de végre élvezhetem a partnerem feltétlen figyelmét is, ami eddig a pontig nem igazán volt jellemző erre a randira. Dianát végülis Ruth-nak hívják és nem Fokvárosban, hanem Nairobiban, azaz Kenyában él. Amikor megkérdezem, miért kellett erről hazudnia, azt válaszolja, hogy nem akarta elvenni a kedvem. Szerinte a Dél-afrikai Köztársaság sokkal menőbben hangzik egy európai számára, én viszont megnyugtatom, hogy Kenya pont annyira vadregényes és pont annyira nem tudok róla semmit, mint az előbbiről. Ezzel fura módon megtörik a jég. Ruth érintései most már sokkal természetesebbek, elmúlik a hangjából az ideges pattogás és végre úgy érzem, hogy nem csak a szám kerepel, de figyelnek is arra, amit mondok.
Csak akkor szeppenek meg kicsit, amikor Ruth rámvicsorog és a pupilláját a szemhéja mögé rejti. Annyira meglepődök, hogy majdnem kiugrok az ágyból. Ő azt mondja, ezzel a grimasszal egy kicsit hergelni akar. Megnyugtatom, hogy a mosoly nálam tökéletesen működik, magamban pedig hozzáteszem, hogy ettől az arctól kajakra rámjött a szuperpara. Eljön Ruth utolsó kérdése. Megemeli a csípőjét, és lenyom egy fekvőtwerket, majd megkérdezi:
You wanna bumbum?
De olyan hangsúllyal, hogy ez a mondat egész hátralévő életemben ott fog visszhangozni az agyamban. Bár minden tudományos alaposságú számítás szerint már régen katapultálnia kellett volna a gatyámnak, egy darabig még magamon tudom tartani, ezért Ruth kettes sebességbe kapcsol. Hűvös van itt. Fázik a mellbimbóm – mondja, majd átemeli a felsője pántját a vállain, és meg is mutatja, miről beszél. Még épp van annyi lélekjelenlétem, hogy a fiókból előbányásszak egy óvszert, aztán nagyjából itt le is jön a vörös köd.
A randi következő szakasza percenként csapong a hihetetlen, az őrjítő, a kínos és a csodálatos között. Ruth olykor szuahéliül nyomja, ami a szűz fül számára nagyon egzotikus, kicsit erőszakos és baromi szexi. Aztán angolul mond valami hülyeséget, például azt, hogy függővé tesz engem (hát ez magyarul még hülyébben hangzik!), és ilyenkor alig tudom visszatartani a nevetést. Néhányszor újra megereszti azt a vicsorgó grimaszt, amivel megint a frászt hozza rám. A kezdeti félszegség annyira elpárolog, hogy egy darabig látványosan megy a küzdelem, ki irányítsa az eseményeket. Ruth mostanra már egy doppingra fogott szertornász lendületével mozog. Ha kap egy kis teret, átmegy amazonba, de úgy, hogy elkezdek aggódni az ágy épsége miatt. Aztán az jut eszembe, hogy basszus, nem ártana néha állóképességre is edzeni, de végül szerencsére csendesedik a vihar. Mielőtt megtalálnánk a közös tempót, olyan érzés vele szeretkezni, mintha egy vérszemet kapott musztángot akarnék felnyergelni.
A délután jelentős részét a szobámban töltjük, majd egy gyors zuhany után lemegyünk a hotel előterébe, ahol leheveredik egy kanapéra, és megkér, hogy lőjek róla néhány képet. Kicsivel később visszakísérem a szállodájába egy kemény három kilométeres séta árán. Ezúttal már nem tűnik furcsának, amikor belémkarol vagy magához húz, és végre a kommunikációval sincs baj. Vihogunk, mint két gerlepár, majd a célnál csókkal válunk el. Alig fordulok vissza a főútra, már jön is tőle egy üzenet, hogy este tali.
Na igen, az este...
Az este, amikor elkúrom az egészet.
Sanyi fél hét fele fut be, és mivel hullafáradt, kér egy óra csendespihenőt. Elmeséli, hogy a fél napot elméleti oktatáson ücsörögve, meg egy tanmedencében lebegve töltötte. Azt viszont, amit én mesélek, csak akkor hiszi el, amikor megmutatom neki az elkészült képeket. Ennyit a csendespihenőről! – mondja, öt perc alatt letusol, aztán nekiindulunk az éjszakának.
Egy gyors vacsora után a Shipwreckben ülünk le. Itt már úgy köszöntenek minket, mint két régi ismerőst. Három napja Sanyi nagyon bevágódott az egyik pultoscsajnál, aminek most kezdjük learatni a gyümölcsét: azt veszem észre, hogy a vodkaszódámba csak mutatóba csorgatnak egy kis bubis vizet. Fél óra múlva szólok, hogy nagyon kedvesek, de ez így nekem egy kicsit gyors lesz, de úgy tűnik, totálisan le vagyok tojva. Nem hárítom a felelősséget, legalább hetvenöt százalékban az én hibám, hogy tíz óra körül elkezdenek keresztbe állni a szemeim. Általában ez szokott lenni az a pillanat, amikor átváltok ásványvízre, de most még az sem segít.
Megindulok, Sanyi meg utánam. Úgy nézhetek ki, mint egy fejnehéz matróz, ahogy fejtetővel előre, határozott léptekkel rombolok a Banglán valami zajosabb hely után kutatva, csak hogy le tudjam mozogni azt a töménytelen mennyiségű Finlandiát – vagy ki tudja mit –, amit szűk két óra alatt magamba borítottam. Végül a Backpacker nevű helyen kötünk ki, ami tele van ausztrálokkal, akik annyira nyomják a bulit, hogy a szeletelő tömeg odabent már el sem fér, és az emberek kiömlenek az utcára.
Ekkor nézek először a telefonomra. Ruth már háromszor írt, én pedig annyira marha vagyok, hogy egy elegáns mentés és egy virtuális jóéjtpuszi helyett azt írom neki, hogy naná, találkozzunk. Bemegyünk a Backpackerbe, Sanyi kikér még két italt, mert arra rohadt nagy szükségünk van, aztán elkezdünk topogni a tánctéren. Gagyi diszkózene szól a kilencvenes évekből, de a népek ezt itt sikítva élik. Túl sok érvet nem tudok összeszedni amellett, hogy szolidan ücsörögve bekkeljem ki az estét, inkább odakérezkedek egy random társaság mellé, és elkezdem forgatni az egyik csajt. Józanul nem vagyok ekkora jampi, de itt mindenki kukóra be van nyomva, így még éppen elmegyek a jólszituáltak között.
Pont akkor fut be Ruth és a barátnője, amikor egy pörgetés után magamra rántom a táncpartneremet. Egymásra nézünk, nekem pedig szétárad a pofámon az a gázmosoly, ami egyszerre akarja kommunikálni, hogy jajdejó, hogy itt vagy, meg azt is, hogy hoppábazmeg. Elegánsan odalibbenek hozzá (fact check: valószínűleg libbenés helyett inkább sodródok, mint egy enervált blugyhal), és már nyomnám is a vodkaízű csókot a szájára, de a cuppanás csak a levegőt éri. Egy órája keresünk. Hívtalak is, de nem vetted fel. Ha nem akarsz találkozni, miért nem azt mondod? – vágja a fejemhez, engem meg annyira régen kérdeztek így fel, hogy talán még vigyázzba is vágom magam.
Jó buli ez – bugyogom, meg azt is, hogy táncoljunk, de Ruth minden szavamra megforgatja a szemeit. Nem tudom, ez mit jelenthet Kenyában, de nem hiszem, hogy a túláradó jókedvet szokták vele kifejezni. Sanyi a barátnővel próbál spanolni, aki egy aprócska, cserfes, szimpatikus csajszi. Mosolyog és kérdőn néz Ruthra, akinek viszont ekkor már a totális érdektelenség ül ki az arcára. Nem tetszik ez a hely, megyünk – veti oda.
Próbálom táncba hívni, de valószínűleg ekkor már echte komikusan festek. Aztán az előbbi random csaj betáncol a lábaim közé, én megpróbálok hátra lépni, ahogy úriemberek hárítják a közeledést, ha a teremben van a mátkájuk, de a hátrasasszéval pont rátrappolok egy padlón felejtett sörösüvegre. Majdnem akkorát esek, mint egy ólajtó. Szerencsére éppen sikerül megkapaszkodni valamiben, de a mutatvány láthatóan nem javít az esélyeimen.
Ruthék elviharzanak, Sanyi széttárja a karjait és azt mondja, hoz még egy sört. Még éppen sikerül utolérnem a lányokat, mielőtt eltűnnének a Bangla forgatagában. Marasztalnám őket, de nem jut eszembe semmi azon kívül, hogy ne menjenek, mer' jó lesz ez. Pompás érveim látványosan foszlanak semmivé Ruth villámló tekintetének kereszttüzében. Még arra sem veszi a fáradtságot, hogy ellenkezzen, csak megvonja a vállát, elköszön és sarkon fordul.
Két órával később esem ágyba. Mielőtt elalszom, csekkolom a telefonom, és észreveszem, hogy Diana/Ruth már nincs a Tinder-párjaim között. Ezek szerint annyira eszetlen nagy király voltam ma este, hogy még a háromszázvalahány esélytelen jelentkező közül is sikerült kigolyóznom magam.
Másnap megírom neki, hogy ne haragudjon. Nem haragszik, írja, de arra a kérdésre már nem válaszol, mit csinál ma este. Egy darabig marom magam, aztán eszembe jut, hogy láttam én már elúszni nagyobb halat is.
Ezt aztán addig mantrázom, míg megvigasztal, mintha igaz lenne.
(A cikk jövő héten folytatódik.)