És a honfitársai még örülnek is neki, mert fontos ügyet feszeget.
Andrés Rubio közel két évtizede foglalkozik Spanyolország lenyűgöző katedrálisaival, bámulatos mór építészetével, bájos macskaköves utcáival, mint az El País című lap utazás rovatának szerkesztője. Ám a munkája során egyre jobban zavarja, ami a háttérben található: tornyosuló megahotelek, félig elkészült épületek csontvázmaradványai vagy hatalmas, monoton lakótömbök.
Hiába keresik fel turisták milliói az országot évente, és hiába dúskál világörökségi helyszínekben, Rubio számára elkerülhetetlen volt a következtetés: „Spanyolország csúnya. Nagyon nehéz kimondani, de ez van.”
De ha már sikerült kimondani, akkor kimondta rendesen: España Fea (Csúnya Spanyolország) lett a nemrég megjelent, kissé provokatív könyvének címe, odabent pedig „példátlan kulturális katasztrófát” emleget.
Szakértőnek sem kell lennünk, hogy tisztában legyünk a spanyol tengerpart túlépítettségével, az egykori halászfalvakból kinőtt, világvárosokat idéző hotelóriásokkal, és Rubio túl is lép ezen a megközelítésen. Bemutatja az ország rendkívül változatos fejlesztéseit, és pozitív példákat is mutat, mondjuk Barcelonáét, ahol jellemzően figyelembe veszik a hagyományokat és közjót a fejlesztéseknél.
Szintén modell Santiago de Compostela is, melynek egykori polgármestere az átgondolatlan projekteket egy egyszerű tőmondattal utasította el: „ez méltatlan Santiagóhoz”.
Más pozitív példákat is sorol, megállapítva, hogy „Spanyolország egészében véve nagyon kaotikus”. Érdekes Benidorm esete: a Costa Blancán lévő várost ugyan nem tekinti mintának, de elismeri, hogy jó egyensúlyt teremt a nagy népsűrűség és a természeti környezet tiszteletben tartása között.
„Nincs sok példa kiemelkedő építészetre, bár van néhány igazán szép felhőkarcoló” – mondja, gyorsan megjegyezve, hogy a nemrég áradott benidormi Intempo torony viszont „förtelmes”. És tényleg:
Ám a pozitív példákat inkább ritkaságnak tartja, mert az országban lévő építkezések zömét hosszú ideje a spekuláció és a fejlesztők irányítják, nem pedig művészek és értelmiségiek. A politikusokról meg szerinte csak ártottak az egésznek, mivel megakadályoztak minden nemzeti szintű párbeszédet a városok és falvak fejlesztéséről.
Franciaországot tartja az egyedüli jó példának, következésképpen Spanyolország nincs egyedül a kaotikus fejlesztésekkel a mediterrán térségben. Rubio amondó, hogy„a város gondolkodóinak kell adnunk a hatalmat. Meg kell fizetni a legjobb építészeket, várostervezőket, tájépítészeket és geográfusokat, hogy multidiszciplináris csapatban dolgozva találják meg a megfelelő megoldásokat.”
De mit lehet kezdeni a már elrontott tájképekkel? Rubio elismeri, hogy nem egyszerű a helyzet, megoldási lehetőségként egyfajta „városi akupunktúrát” javasol, azaz kis, célzott akciókat, amelyek egy-egy „sebzett” terület gyógyítására irányultak.
A provokatív (című) könyv komoly visszhangot kapott a spanyol sajtóban, Rubio – talán meglepetésre – pozitív reakciókkal találkozott eddig: „Az emberek ezt Spanyolország nagyon fontos ügyének tekintik. Ha elpusztítunk egy tájat, végül az emlékezetünk egy részét is elpusztítjuk."
(Forrás: Guardian, El País – Fotó: GettyImages)
Ez is érdekelhet:
