Egy nagyon nagy, nagyon különleges, nagyon fontos dolgot megnézni mentem Marokkóba. Láttam is és be is számolok majd róla, de pillanatnyilag az a hülye helyzet van, hogy mielőtt beléptettek volna az objektumba, meg kellett ígérnem, hogy nem publikálok semmit arról, amit ott látok vagy hallok. Már dolgozom a megoldáson, hogy esetleg mégis mesélhessek a Player kedves közönségének arról a nagyszabású zöldtechnológiai beruházásról Ourzazate mellett, aminek mibenlétét egy egyszerű Google-kereséssel azért már az olvasók is könnyen kinyomozhatják, de addig is, amíg meg nem kapom a hivatalos jóváhagyásokat a közléshez, mesélek inkább minden másról, amit útközben Marokkóban láttam, tapasztaltam, szagoltam, ettem. Az is volt olyan érdekes, mint a program szakmai része!

Hétfőn mentünk, pénteken jöttünk, és bár Marrakesh légvonalban csak háromezer kilométerre van, az utazás párizsi átszállással, a manapság ilyen távokon szinte kötelező késésekkel egy-egy napot azért teljesen elvitt. Volt tehát egy esténk és három napunk arra, hogy:

• megnézzük a lenyűgöző éjszakai marrakeshi nyüzsit,
• tevegeljünk, felmásszunk egy vízeséshez, vegyünk argánolajat és alabástrombiszbaszt,
• átautózzunk az Atlaszon, 2250 méterre kapaszkodva,
• megnézzük a titkot és egy épülő vízerőmű gátját,
• megnézzünk egy filmstúdiót, amiből baromi sok van Ourzazate-ban,
• visszamásszunk át az Atlaszon, és vegyünk még valami szuvenírt.

Mindez talán nem tűnik túl intenzív programnak, de a lassú belső-marokkói közlekedés és a permanens kultúrsokk miatt nagyon is az volt. Marokkó kevésbé turistás, a tengerparttól messze eső vidéke annyira másmilyen, mint amiben itthon élünk, hogy még az is izgalmas és fárasztó, ha nem csinálsz semmit, csak nézelődsz.

Az 1070-ben alapított, a tengerparti nagyvárosok és az Atlasz közti fókuszpontban fekvő Marrakesh az ország negyedik legnagyobb városa, de ebben a városban van a legnagyobb szuk, vagyis klasszikus arab piac Marokkóban. Az élet a napközbeni forróság elmúltával, este indul be igazán a városban, de akkor aztán rendesen. Az UNESCO-világörökségi medina, a fallal övezett belső város és

a nagy mecset előtti hatalmas tér teljesen megtelik emberekkel, főleg helyiekkel, arányaiban üdítően kevés turistával. Gyakorlatilag minden este fesztivál van, szól a zene, hömpölyög, eszik és iszik a nép.

Inni elsősorban a mindig, mindenhol előkerülő mentateát issza, hiszen Marokkó 99%-ban iszlám ország. Alkohol azért van, a nagyobb szupermarketekben, éttermekben, szállodákban is. A Casablanca sört kimondottan ajánlom is mindenkinek; finom, testes, markáns láger. Aki a hígabb, átlátszóbb dolgokat kedveli, annak ott a Flag Spéciale, de borokból, sőt: tömény szeszből is van választék a nagy éttermekben.

A marokkói konyha fókuszában a tajine (tazsin) áll. A faszénparázson (nagy konyhákban inkább gázon) melegített, vaspánttal körbefogott, kúpos fedéllel takart kerámiatálban összesütött-főzött, húsos vagy zöldséges egytálétel készül egyszemélyes és nagyobb, középre kitálalható méretben is. A szóló változatot hagyományosan a mellé adott lapos kenyérkékkel kellene kitunkolni, de azért van mindig villa is. A többszemélyes tajine mellé kuszkusz, zöldségek, miegyebek jöhetnek köretnek. A fűszerezés nekünk szokatlan, de nem bántóan erős.

Akinek már elege van a tajine-ból, kipróbálhatja a marrakeshi street food árusoknál a főtt, szétszedett birkafejet, a szerelmi vágyat serkentő kis csíkos csigát, a jellegtelen ízű, a helyiek által mégis kedvelt lencsés-tésztás levest meg még egy csomó mindent. Csak közben ne nézze meg, hogy zajlik a mosogatás és a konyhai előkészítés, és az se baj, ha felkészül a sajnos jó eséllyel bekövetkező, egy-két marokkói napot erősen beárnyékoló enyhe ételmérgezésre is. Apropó: a csapvíz elvileg a marokkói nagyvárosokban klórozott, iható, de aki biztosra akar menni, vegye inkább a mindenhol elérhető palackozott vizeket. Ahogy elnéztem, a helyiek nagy része is inkább azt issza.

A csaknem Budapest méretű Marrakeshben közlekedési dugókat sosem láttam, de a forgalom mindig erős és durván alulszabályozott.

A városban van néhány lámpa, a nagyobb csomópontokban áll egy-egy, fura módon nem kék, hanem zöld-piros villogóval felszerelt Land Cruiser (esetleg Land Rover Defender, néha Jeep Wrangler) rendőrautó. Ezekből néha ki is száll a rendőr irányítani a forgalmat vagy elbeszélgetni egy-egy különösen idióta robogóssal, de leginkább csak úgy a maga természetességében zajlik a közlekedés. Az autóvezetők, kamion- és buszsofőrök, no meg a teméntelen sok robogós, kismotoros ügyesen tartja a ritmust, figyelnek egymásra is, magukra is, és még a dudát is csak néha, figyelmeztetésre használják, nem pedig mindig, mint némely más észak-afrikai vidéken, ahol jártam.

Elvileg Marokkó a világ egyik leginkább balesetveszélyes országa, de konkrétan ütközést, gázolást csak egyet láttam három teljes, többnyire úton töltött nap alatt. Egy kismotor és egy autó összeért, a motoros el is esett szegény. Nagy rutinnal, kellő ügyességgel és jó ritmusérzékkel szerintem vállalható dolog az autóbérléses kirándulás is az országban. Pláne, hogy a vidéki forgalom jóval enyhébb a marrakeshinél. Az Atlaszon átvágva a hegyi szerpentineken esetleg a tíz-húsz kilométeres óránkénti sebességgel kapaszkodó, agyonpakolt kamionokat szemből váratlanul kielőzőkre kell ügyelni, no meg arra, hogy

bárhol, bármikor felbukkanhat egy szamár, egy öszvér, esetleg egy teve.

Ja, igen, teve: azt is próbáltuk. Állatkínzós turistalehúzás helyett kimondottan kellemes élmény volt a barátságos, láthatóan jól tartott, ápolt, egészséges, és bizony ki merem mondani: a maga különlegességében szép állatokon a félórás teveszerelvényes próbakör a sivatagban. Menet közben simogathattam, vakargathattam a mögöttem ballagó teve fejét, így remekül összehaverkodtunk, még egy közös szelfit is csináltunk:

A másik sivatagi turistaprogram a kvadozás. Legalább annyi, az út szélén csábítóan elrendezve kiállított kvad csalogatta a népeket egy kis sivatagi száguldozásra, mint teve. Az értékük is nagyjából hasonló. Egy jó állapotú 300-as Kymco és egy átlagos túrateve egyaránt 3-4 ezer ezer euró értéket képvisel.

A járműpark a nagyvárosban legfeljebb annyiban különbözik egy átlagos európai nagyvárosétól, hogy sokkal kevesebb a SUV és több az egyszerű kisautó. Pedig Marokkóban (szemben az átlagos európai nagyvárosokkal) pont lenne értelme a SUV-nak, hiszen a városból kihajtva a legkülönbözőbb terepviszonyokkal lehet találkozni, és akár a főúton is bármikor jöhet egy átmenetileg felbontott, javítás alatt lévő rész. Az észak-afrikai, Atlasz alatti vidékeken az alkalmankénti nagy esők folyton fel-felszaggatják, elviszik az aszfalt egyes részeit.

Marrakesh és Ourzazate között, a hegyi átkelés és a rövid sivatagi túra közben, a vidéki forgalomban már egy kicsit jobban megmutatkozott az a klasszikus járműfelhozatal, amit sok évtizede Észak-Afrikával azonosít a magamfajta autóbuzi. A 405-ös Peugeot pickupokat ma is használják mozgó kisboltnak a zöldségesek. Nagy túlélők a 12-es Renault-k (ezt ismertük mi Daciaként). A W 123-as Mercik utolja még ma is rója az utakat, de

190-es Merciből sokkal több van már, mint 123-asból. Új divathullám a viszonylag új Renault Kangoo-ból vagy Citroën Berlingóból kialakított mobil kávézó, és mindent elborítanak az ütött-kopottság különböző fokán lévő családi Daciák.

Ja igen, Ourzazate. Hetvenezres, gazdag város az Atlasz túlsó, belső oldalán, a sivatagban, de élő, zöld folyóvölgyek, tavak között. A környék arról az energetikai projektről híres, amiről egyelőre nem beszélhetek, plusz épül egy óriási, száz méter magas völgyzáró gát egy erőműhöz – és itt készül számtalan sivatagi, afrikai vagy csak egyszerűen egzotikus vidéken játszódó filmes produkció. A stúdiók némelyike látogatható is. Az élmény meglehetősen vegyes; nekem mindig lehangoló, mennyire kicsi, semmilyen a valóságban az a setup, ami a filmeken olyan monumentális és izgalmas. (Trónok harca-fanoknak: azért Daenerys Targaryen hordszékét, trónját, Cersei királynő szégyenmenetének utcáját és a Meeren városaként mutatott ezeréves kasbah-t nem volt semmi élőben látni!)

Akinek van Marrakeshben egy szabad kirándulónapja, érdekes tapasztalatokat szerezhet, ha kilátogat az Ourika folyó völgyébe. Az Atlaszból csorgó folyó vidékén még létezik a hagyományos berber életmód, bár (érthető módon) meglehetősen elüzletiesedett a lassú, nyugis hegyvidéki pásztorkodás, kézműveskedés, a folyó völgyében pedig műanyag kerti székeken üldögélő vagy a partra terített szőnyegeken heverő marokkói turistából sokkal több van, mint minimalista életvitelét űző hagyományhű berberből.

Hihetetlen mennyiségben, de inkább kedvesen, mint erőszakosan próbálják itt a helyi szövetkezetek képviselői az alabástrom faragványokat, réz műtárgyakat, élénkvörösre vagy fájdalmas lilára festett (mert így szebb) hegyikristályokat, kézzel forgatott malomban préselt, mindenre jó argánolajat – és persze azt az árucikket, ami alapjaiban határozza meg Marokkó mindennapi életét: a tajine-sütőt.

Alkudni kötelező: amire kétszáz dirhamot, húsz eurót mondanak be, az a jópofa kommunikációs társasjáték végén három-négy euróért lesz a miénk, ha közben nem gyengülünk el.

És akkor a végső riporteri kérdések saját magamhoz belső-Marokkóról: tetszett? Visszamennék? Ajánlanám másnak is? Igen, igen, és – erősen feltételesen. Tetszett, minden érdekességével, kényelmetlenségével és visszásságával együtt. Szeretnék visszamenni és mindent jobban megnézni, nem rohanni, bemenni egy csomó kis boltba a marrakeshi szukban, ráérősen autózgatni a vidéken és nem átrohanni mindenen, hanem megállni egy csomó kis helyen. Szeretnék megnézni egy csomó oázist, kasbah-t, fura növényt, fura állatot, beszélgetni a népekkel, elvonatozni a TGV-vel (mert van nekik TGV-jük!) Casablancába.

Marokkót azért mégis csak annak ajánlom, akit nem riaszt el a folytonos alkudozási kényszer és az állandó no, thank you-zás a minden megállásnál azonnal felbukkanó árusokkal; a jól érzékelhető, időnként szórakoztató, többnyire bosszantó simlizés-bizniszelés-lehúzás, ami minden szervezett turistaprogram szükségszerű velejárója; a sajátos élelmiszer-higiéniával járó valószínű időszakos rosszullétek; a megszokottnál mindig kicsit koszosabb, zajosabb, kényelmetlenebb szállodai környezet; az öntörvényű, mindig figyelmet igénylő közlekedés; a diktatorikus államhatalom időnként jól érezhető paranoiája – no meg a mélyszegénység és az elképesztő jólét néha kissé gyomorforgatóan megnyilvánuló kontrasztjai.

Marokkó mindezekkel együtt is szerethető és élvezhető, elfogadhatóan biztonságos, egyértelműen jóléti irányba fejlődő, a polgárok és a turisták számára minden értelemben meglepően szabad életet biztosító észak-afrikai ország. Még akkor is, ha vannak olyan állami titkai, amiket a zöldtechnológiai szakújságíró megnézhet, lefényképezhet, de amelyekről (egyelőre) nem beszélhet.

Még egy kis úti beszámoló jöhet? Akkor and now something completely different: