A Baltikum autós bejárását régóta terveztük, de hol a Covid hiúsította meg a családi túrát, hol a józan eszünk. Idén nyárra mindkét akadály elhárult, elindultunk.
Két családi terv fonódott egybe, ebből lett ez a nyári balti-túra. Az egyiket Kata lányomnak köszönhetjük, aki augusztusban lett 18 éves, és hogy elérte a felnőttkort, mivel sem bizonyíthatta volna jobban, minthogy fejjel lefelé lógós, átfordulós hullámvasutazást szeretett volna a születésnapjára. A másik tervet már régebb óta szövögettük: el kéne menni a Baltikumba kocsival! Meg kellene nézni útközben Lengyelországot, majd a három kis ex-szovjet EU-tagállamot, hadd lássuk, milyen arrafelé az élet.
Mint kiderült, a hozzánk legközelebbi nagyszabású átfordulós hullámvasút-park, mit tesz Isten, pont Krakkó mellett, kissé morbid módon Auschwitztól nem messze található. Ha már oda úgyis elmegyünk (tőlünk 475 kilométer), miért ne mennénk tovább Varsóba (még 290 km), onnan pedig Vilniusba (+465), Rigába (még 295) és Tallinnba (újabb 309, összesen 1834 km). És van erre az egészre tíz nap. Apa majd vezet, mi az neki, úgyis ez a foglalkozása gyakorlatilag.
Jó, igaz, hogy a szomszédban épp háború van, de legalább Covid-korlátozás már nincs és még benzint is lehet kapni. Menjünk, most, vagy ki tudja, talán soha – a kocka el lett vetve.
A meglátogatott városokról, múzeumokról, templomokról, gasztroélményekről itt és most nem szeretnék értekezni; egynapos villám-városnézések alapján ez úgyse lenne releváns. Maradok annál, ami nekem, mint autós-közlekedési újságírónak úgyis inkább profilba vág: az úttal, az autózással kapcsolatos tapasztalatoknál. (Na jó, kivétel azért van: a Rigai Autó-Motor Múzeumról már meg is írtam a beszámolót és a tallinni tengerészeti múzeum se fog kimaradni, merthogy ott be lehet menni egy igazi tengeralattjáróba.)
Ha már sztráda úgysincs, legalább kényelem legyen
Az úthoz egy másik kockát szerveztem: a Ford konnektoros hibrid-furgonját, a Tourneo Custom plug-in hibrid változatát. Ez a kocsi nem igazán ilyen hosszú utakra készült, egyliteres, háromhengeres benzinmotorja és egy töltéssel 40-50 városi kilométer megtételére alkalmas akkumulátora inkább nagy taxinak, reptéri shuttle-nek teszi alkalmassá. Erre utal az is, hogy a kocsi végsebessége csak 120, óra szerint 125 km/h. Mivel azonban Varsó után egészen Tallinnig gyakorlatilag nincs autópálya, úgy gondoltam, a hatalmas tér luxusa majd kellően kárpótol a visszafogott tempóért. És valóban; ekkori családi túrához, ha nincs sztráda, mesés társ egy ilyen kisbusz. A mesének azonban nem lett teljesen jó vége. Hiába mentünk csak 100-120 körül a leghosszabb, leggyorsabb szakaszon, csodák nincsenek.
Nagy homlokfelület, nagy tömeg, benzinmotor: ha pici is az a motor és visszafogott is a tempó, töltögetés nélkül akkor is 9-9,5 literre jön ki az átlagfogyasztás. Dízelmotorral, mild hibrid rendszerrel kicsit nagyobb tempóval is megálltunk 7,8 literben ugyanezzel a kasztnival tavaly az akkori, horvátországi, nyugisabb nyaralásunkon. A benzines többletfogyasztás fájdalmát nagyban enyhíti a plug-in rendszer automata váltója, ami nem is igazán váltó, hiszen ebben a konstrukcióban a kocsi mindig villannyal megy, a benzinmotor csak generátorként működik, a kerekeket nem hajtja közvetlenül.
Lengyelország
Ha Budapestről vagy környékéről Varsó felé indulunk, mehetünk szlovák autópályán hatalmas, a hétszáz-valahány kilométernél akár száz kilométerrel hosszabb kerülővel, de ha nem akarunk gyorsan menni és nem baj, hogy kicsit, mondjuk egy órával később érünk oda, a szlovák autópálya-díjat meg is spórolhatjuk. De akár még a lengyelt is, mert ebben az irányban a lengyel sztrádahálózat eléggé hézagos, a részben most is épülő gyorsforgalmi szakaszokon pedig a Párkány-Zakopane-Krakkó-Varsó vonalon, amerre mi mentünk, nem kell személyautóra díjat fizetni.
A lengyel vidéki és városi forgalom a hazai viszonyokhoz szokott autós számára nem jelent kihívásokat. Autópályán 140, autóúton 120 a limit, de ettől eltekintve igazából minden pont olyan, mint itthon, csak talán egy kicsit lassabban, a hivatalos sebességhatárokhoz jobban igazodva mennek a járművek. Kivéve persze a kamionokat, amelyeknek ott is 70-nel kellene menni vidéken, 80-nal a sztrádán, ehhez képest (szerencsére) ugyanúgy 90 körül mennek mindenütt, mint nálunk.
Úgy tűnt, mintha a lengyelek sokkal magabiztosabbak lennének otthon, mint amikor turistáskodnak.
Tipikus jelenség a hazai utakon vagy a tenger felé tartó szlovén, horvát forgalomban a CB-rádiós, konvojban, lassan, bizonytalanul mozgó lengyel családi autó, otthon, hazai terepen egyáltalán nem tűntek a lengyelek lassúnak, ügyetlennek. Vidéken kifejezetten céltudatosabban, határozottabban mozogtak a lengyel autósok, mint ami nálunk jellemző, Varsóban, Krakkóban pedig nem volt az lenyomós, erőszakos, tolakodós szemétkedés, ami Budapesten olyan nyomasztó tud lenni.
Amire viszont fel kell készülni: az útépítések, útjavítások sokszor hosszú félpályás lezárások, jelzőlámpás alternáló forgalomszervezés mellett zajlanak. Néha még forgalommentes időszakban is be-beszorultunk félórára egy ilyenbe, szóval azt javaslom, hogy egyrészt mindig legyen víz a kocsiban inni, másrészt sose halogassuk a végsőkig a pisiszüneteket, hogy ne legyenek nagyon kellemetlenek ezek a kényszerszünetek a haladásban.
A fix traffipaxokat tábla jelzi, de a nagy, sárga tömböket már messziről észre is lehet venni. Viszont Lengyelországban láttam az egész úton az egyetlen kézi sebességmérést is,
szóval jobb nem sietni, ha tutira el akarjuk kerülni a büntetést. A kisebb sebességtúllépésekbe belefutástól azért annyira nem kell félni: városban 5-10 ezer, lakott területen kívül 10-20 ezer forintnak megfelelő büntetésre lehet számítani, ha csak 10-20 km/h-val léptük túl a megengedettet. (A sávosan változó bírságokról, alkohol-toleranciáról itt találhatsz részletes információkat.)
Az üzemanyagárak változása ma annyira hektikus, hogy senki ne vegye készpénznek a mi július végi-augusztus eleji tapasztalatainkat. Mindenesetre úgy láttuk, hogy míg Szlovákiában és a Baltikumban drága, a szlovák határtól Varsóig kimondottan olcsó a benzin (még 7 zloty, 600 forint alatti árakat is láttunk). Utána viszont a litván határ felé lassan emelkedni kezdenek a számok a lengyel kutak kijelzőin. Ami biztos: a benzin és a gázolaj ára Lengyelországban a szlovák és a balti, valamint a hazai nem-magán árnál is alacsonyabb, tehát úgy érdemes tervezni a tankolásnál minden irányban, hogy a határátlépésnél a lehető legtöbb lengyel üzemanyag lötyögjön a tankban.
Baltikum
Nagyon kell figyelni, hogy ezeket a határátlépéseket észrevegyük. A balti államok is a schengeni zóna részei, tehát az egyik országból a másikba lépést csak a táblák jelzik. Ennek ellenére egész jól lehetett érzékelni, amikor már Litvániában jártunk. Hirtelen nagyon sok faház lett körülöttünk, a már-már németesen sarkos, rendezett, elvágólagos lengyel falvak, kisvárosok sűrű hálózatát pedig sokkal lazább településszerkezet váltotta, feltűnően megugró számú oszló-bomló ex-szovjet betonvacakkal, téesz-épülettel, döglött gyárral, elhagyott blokkházzal.
Az üzemanyagárak megfigyelésem szerint úgy alakulnak mostanság a Baltikumban, hogy minél messzebb megyünk a lengyel határtól, annál drágább a benzin és a gázolaj. Tallinnban 1,95 eurón tetőzött a dagály, de még Litvánia délnyugati részén se volt 95-ös 1,85 eurónál olcsóbban. A litvánok egy részének van megoldása a problémára: átjárnak tankolni Fehéroroszországba. Vízummentesen mehetnek, állítólag pont azért, hogy vigyék az értékes eurót a belarusz gazdaságnak.
A Baltikumban autópálya gyakorlatilag nincs. Még ami az, az sem az. Milyen autópálya már az olyan, amin általában csak 110-zel szabad menni, néha meg lehet rajta fordulni, és buszmegállók vannak a szélén?
A sebességhatárok változásait a balti utakon nehéz követni. Hol 90, hol 100, hol 110, hol 120, logika nincs: legtöbbször a Ford navigációs adatbázisának alapján a műszerfalon kijelzett értékre és a többi közlekedő tempójára kellett hagyatkoznom a kezdetben még félig-meddig osztott pályás, de Lettországban és Észtországban már leginkább mindenütt csak kétsávos főúton. A sebességmérés módszertana látványosan eltér a három államban, de mindenhol jól fel lehet készülni a traffipaxokra. A litvánoknál táblával jelzett, hol ilyen, hol olyan típusú fix kamera a tipikus. A letteknél nagyon menő, Star Wars-droid-formájú kamerák vannak, mindig jól kitáblázva, előre jelezve. Az észteknél viszont az átlagsebesség-mérés a menő: kiraknak egy táblát, hogy innentől hány kilométeren át nem érdemes gyorsan menni, majd van egy kamera, aztán 3-7-10 kilométerrel arrébb tényleg ott van a kamera párja.
A gyorshajtás nem jellemző sehol sem. Sokan, talán az autósok fele is a kamionok fix 90-jéhez igazodik, akkor is, ha lehetne gyorsabban menni. Aki kihasználná a 100-110-et a fő tranzitúton (ez a Prágától Helsinkiig tartó E67, a Via Baltica), arra készülhet, hogy az erős szembeforgalom szüneteiben a követett autó előzékenyen lehúzódik majd előtte a fél-leállósávra, és a szembejövő is segíti majd az előzést, ha netán tovább tartana, mint tervezte. A gyorshajtás büntetésének mértéke változó és a túllépéstől függő, pár tíztől pár száz euróig terjedhet. Egy szint felett (40-50 km/h plusz) viszont a jogsi bevonásával is számolni kell.
Mindhárom fővárosban nyugat-európai normák szerint lehet közlekedni, itt-ott egy kis keleties lazaság enyhíti az időnként túlzásig menő fegyelmet.
A tallinni szállásunk például egy tengeri kikötőben ringatózó hajócska volt, ami rettenetesen romantikus és izgalmas dolog, csak éppen parkolóhelyet nem nagyon sikerült találnunk mellette. Észtország nagyon büszke a high-techhez való hozzállására, csak sajnos ez időnként olyan szélsőségig fajul, minthogy a kikötő melletti fizető parkolás a hagyományos, kőkorszaki jeggyel nem, csak mobilappal volt intézhető. Az appban viszont regisztrálni kellett volna a rendszámot, de amikor ezt megpróbáltuk, egy üzenet jött a mobilra: ez nem egy észt rendszám, nem regisztrálhatunk. Hát akkor most mi legyen?
Az lett, hogy a kikötőben lévő tengerészeti múzeum biztonsági őre megsúgta: az épület szélénél a drótkerítés mellett be lehet hajtani a szomszédos üres telekre. Az pillanatnyilag amolyan senki földje, ahol sem a városüzemeltetésnek, sem a kikötőnek nincs hatalma. A tallinniak is ott szoktak parkolni, ha a múzeumba jönnek.
Az ilyen jellegű apró megbicsaklásoktól eltekintve a 440 ezres észt főváros már szinte a túlszervezettségig precízen hangolt, telelámpázott, táblázott, festett közlekedési környezet. A megállási, parkolási tilalmak és lehetőségek egyértelműek, hibázni szinte lehetetlen, de ha valaki mégis megteszi, itt találkozik a legvalószínűbben azonnal reagáló rendőrrel. A balti városokban egyedül Tallinnban láttunk intézkedő közlekedési rendőröket, itt viszont több alkalommal is.
A hatszázezres Vilnius szabadosabb világ. Itt nyitott dobos önjelölt motorversenyzőkre, szakadtaudis hülyegyerekre, rózsaszínporschés extravagáns milliomosokra is kell figyelni a közlekedésben. Ebből a szempontból ez a legbalkániasabb hangulatú a három balti főváros közül. Vilnius autós faunájának érdekes eleme a kissé körbetört, lepukkant, a kívánatosnál vakmerőbben közlekedő II-es Toyota Priusok hatalmas populációja. Taxiznak is velük, de magánautóként is rengeteg szolgál belőlük. És figyelni kell itt az ettől-attól szédült villanyrolleresekre, bringásokra is.
Van ugyanis a városban egy nagyon érdekes bohém negyed, az Užupis „köztársaság”, ami még saját alkotmánnyal és 11 fős katonasággal is rendelkezik. Alapvetően békés, bolond művészek gyűjtőhelye, imádnivaló hippi hangulattal és a természetes vagy művi úton előidézett emelkedettség különböző fokán billegő helyiekkel és látogatókkal. Mivel azonban minianarchia szervesen, nyitott utcákkal, hidakkal közvetlenül kapcsolódik a város közlekedési hálózatához, egész Vilniusban, de legalábbis a belvárosban nagyon figyelni kell, mikor kerül elénk egy ihletett állapotban kóválygó gyalogos, bringás, rolleres művészlélek.
Riga 670 ezer lakosú városa földrajzilag is, közlekedési kultúrában is a két másik balti főváros között helyezkedik el. Nyugis, de haladós a forgalom, a szabályozás szintje megfelelő, a túltáblázás, túlkorlátozás egyáltalán nem jellemző, de a száguldozás, erőszakoskodás sem. Bringások, rolleresek, villamosok, motorosok, autósok; mindenki megfér békésen egy térben, időnként ilyen szélsőségesen szabad, kontrollmentes környezetben is elboldogulnak egymással:
Rigában, pontosabban Riga mellett, a Jürmala nevű tengerparti üdülővárosban volt egy különösen tanulságos esetünk a rugalmas forgalomszabályozással. A szezonban a Jürmalába vezető főúton egy kapunál behajtási díjat kell fizetni - mintha a 7-esen Siófok előtt lenne egy fizetőkapu. A díj nem vészes, két euró, viszont nem sikerült kifizetnünk, mert mire rájöttem, mi történik ott, valahogy átsodródtunk a fizetőautomatákon, visszatolatni a széles, de forgalmas úton pedig nem igazán mertem. Hát most már ez van, mindegy, majd lesz valami.
Az lett, hogy amikor egy partmenti utcácskában leparkoltunk fürdés előtt (ez volt az egyetlen hely, ahol legalább a lányaim belementek a 19-20 fokos tengerbe, én sósvízmentesen jöttem haza), és megkérdeztem egy helyi autóst, agyonlőnek-e majd a hatóságok kifelé, mondta, hogy nem hiszi, de a két eurót egy weboldalon is be lehet fizetni, guglizzam ki. És valóban: pár kattintás, kártyaszám, huss - már érvényesek is voltunk aznap 0-24 óráig.
Valahogy így kell, kéne ezt csinálni, és máris úgy érzem, érezném, hogy autósként nem zaklat, lehúz, sarcol az állam, hanem egyszerűen csak működik körülöttem egy ország.
A nyugis, lassú vidéki autózás biztosan nem unalmas, ha először járunk a Baltikumban. A táj lapos, de érdekes, mert nagyon másmilyen, mint mifelénk. Miközben itthon tombolt a 35 fok, arrafelé csak 20-22 fokot mutatott a Ford hőmérője, a növényzet pedig az itthon sárgára égett nyári vidék helyett augusztusban is élénkzöld és változatos. A nyíres-fenyves társulások, a tenger melletti mocsaras-mezős vidékek, a sok tó, a kevés kistelepülés folyton megállásra, bámészkodásra, kis kirándulásra csábít. Én ezeket a lassú, állandóan megállós-felfedezős, ismeretlen vidéken való gurulásokat szeretem a legjobban a nyaralásokban, és volt is egy napunk, Tallinntól Rigáig visszafelé, amit direkt ilyenre szerveztünk.
Ez volt az a szakasz, amikor elbeszélgettünk egy világvégi észt falu templomának lutheránus lelkészével, amikor lefotóztunk egy félig vízbe dőlt hajót egy kis kikötőben, fedélzetén a sós vízben szomorúan oszló rakodógéppel, amikor marokszámra szedtük-legeltük a fenyvesek tőzegtalaján épp érő kékáfonyát, meg csak úgy bementünk az erdőbe, a főúttal párhuzamosan, a gyönyörű nyaralók között autókázni egy kicsit.
Hogy a hullámvasutazás meglepetés maradjon, a túrát végül úgy szerveztük, hogy odafelé csak elsuhantunk Krakkó mellett, a hazaúton néztük meg a csodálatos történelmi belvárost és az utolsó nap, Kata lányom születésnapján mentünk el EnergyLandiába. A látogatókat 18(!) hullámvasúttal rémisztgető vidámpark külön beszámolót érdemel, jön is a cikk hamarosan!
A túra végső egyenlegét forintban még össze se mertem számolni. Aki kedvet kapott egy hasonló kalandhoz, kalkulálja ki maga a költségeket saját szállásigényei, autója fogyasztása alapján. Kilométerben háromezernyolcszázzal zártuk a nyaralást, vagyis napi átlagban 380 km-t voltunk tengelyen, a kilenc éjszakát pedig öt különböző szálláshelyen töltöttük. Nem volt épp egy tipikus pihentető üdülőprogram, de hogy ezt a nyaralást sosem felejtjük el, az egészen biztos.