A Linkin Parkot gyűlölni menő. Mert hát miért is ne gyűlölnénk egy műmájer rockzenekart, akik mindenféle elektronikus hangzással ölik meg az atyai örökséget, a tiszta és minőségi rockot? Gyűlölni kell mindent, amit az egyszerű ember anno nu-metalnak hívott, mert prüntyögött benne valami torzított szintihang, és egyébként is, fiatal, jól kinéző srácok színes pólókban játsszák, és az is milyen már. A ruha legyen bőr és nem ballon.

A Linkin Parkot gyűlölni menő, és könnyű is, mert ott van egy modellként is fel-feltűnő frontember, egy állandóan fülesben játszó gitáros, elektronikus alapok, na meg azok a gejl popos balladák, amiktől egyszeri ember a falra mászik. De tulajdonképpen miért is kellene gyűlölni egy rock alapokra helyezett popzenekart?

Minek is utálnánk egy olyan bandát, amelyik az egyik legjobb hangú frontemberrel rendelkezik? Chester Bennington nem csak a lemezen váltja tökéletesen a hörgést a tiszta hanggal, hanem élőben is, és még értelmeseket is bír nyilatkozni. Biztos megjátssza. A zenekari tagok közül mindenki mester a maga hangszerén, Mike Shinoda pedig egyenesen csodabogár számba megy hangszermániájával. Gyűlölni kellene őket azért, mert „eladták magukat”? Önmaguk kilóra való kiárusításával szöges ellentétben áll legutóbbi lemezük, a meglehetősen pozitív kritikákat bezsebelő A Thousand Suns. Ők maguk sem nevezték igazi albumnak, mert a dalok nem álltak össze egy egésszé, nem voltak rajta igazi slágerek (dehogynem) és annyira szétcsavart világba vittek el minket, ahonnan mindenki sírva rohan vissza anyuci szoknyája alá, többnyire teljesen jogosan. És akkor jött a Living Things…

Amiért megint lehet őket gyűlölni. A Linkin Park ugyanis visszatért a régi formájához, slágereket írnak, nem is kicsiket, közben séróból hozzák az évek alatt kifejlesztett hangzásukat, integrálják az utóbbi megmozdulásokat a kezdeti dolgaikkal, és még csak nem is tűnik izzadtságszagúnak a próbálkozás. Merthogy már nem is próbálkoznak, egyszerűen megcsinálják. Igen, slágereket írnak. De baj ez? Akkor lenne baj, ha hirtelen David Guettával kezdenének dolgozni, és bevennék a buliba a jó öreg Pitbullt is. A slágerszerzés viszont nem mindig csak annyiról szól, hogy írunk valamit a hülyéknek, felmarkoljuk a pénzt, és veszünk belőle egy yachtot, meg egy házat Taktaharkányban.

A Linkin Park slágeressége egyáltalán nem kellene, hogy bántó legyen. Egészen addig, amíg van benne düh, és amíg van mélysége, értelme is van. A Living Thingsben van düh, a Victimized közel másfél perce elég rendes duplázós hörgésbe fordul, a poposabb Lies Greed Misery dühösen kántálós refrénje, és Shinoda kvázi szólódala, a hiphopos, meglepő Until it Breaks kiosztanak néhány komolyabb pörgőrúgást. A Living Thingsben van mélység, a temetési menet hangulatot hozó dalpáros, a Roads Untraveled és a Skin To Bone annyira nyomasztóak és fülbemászóak, amennyire csak lehetnek, de a lemezt záró, fájdalmas Powerless sem fog előkerülni a vidámabb napjainkon. A Living Thingsben ott van a slágerfaktor, a Burn It Down, az I’ll Be Gone és a Lost in the Echo borítékolhatóan hozzák majd a talicska pénzt, nyomukban pedig ott lohol a Breaking the Habit hangulatára hajazó Castle of Glass.

A lemez mindössze 37 perc. A 12 dal közül 4 nem éri el a 3 percet. Hát milyen munka ez? Még normális hosszúságú trackeket sem akartak összehozni, mi? Egy lemez ne is legyen feltétlenül hosszabb, ha minden benne van. A Living Thingsben majdnem minden benne van, és tény, hogy nem éri el a Meteora szintjét, lehet, hogy az A Thousand Sunét sem. Lehet, hogy néhol idegesítő szintihangokkal van telepakolva. Lehet, hogy kiszámítható. Nem váltja meg a világot. De több mint kellemes munka, és jobb helyeken ezt (néhány dal kivételével) még mindig popnak hívják.

Még több lemezkritikát olvasnál? Akkor a CD Player sorozatunkat neked készítjük!