Pontosan ez az a film, amire minden valamirevaló Bond-rajongó vágyott. Semmi világmegmentés, semmi csúcstechnika, csak a nyers erő, és egy olyan főgonosz, akit csak nagyon nehezen fogsz elfelejteni. A Skyfall végre megcsinálta azt, amit A Quantum csendje nem tudott: egy gyönyörű, kerek egész, gondosan kidolgozott sztorit ad, ami nem veszi mindig teljesen komolyan magát, mégis izgalmas, és teljesen hihető.

Nem kell ide sci-fi technika, olyan eszközök, amelyeken már egy tízéves is csak mosolyog, nem kell abszolút világuralomra törő főgonosz, csak egy fegyver, és egy olyan antihős, aki személyes indíttatásból készül belelépni az MI6, és ezért egyúttal Bond arcába is egy szépen kipolírozott cipővel.

A sztori szerint egy titokzatos alak szert tesz egy hard drive-ra, amelyen a teljes MI6 beépített ügynökségének listája fent van vélhetően több terabyte-nyi pornó és a családi fotók mellett. Bond az eszközt visszaszerző akció balul elsülésének következtében a folyóba zuhan, majd halottnak nyilvánítják. Egy feltehetőleg London-alsóban tevékenykedő önjelölt díszpinty (lásd feljebb: a hard drive-ot ellopó egyén) minden erejével M (Judi Dench) ellen fordul, láthatóan nem zárta túlságosan a szívébe a jóasszonyt, ezért nem átall mindenféle fenyegetéseket küldözgetni, sőt, bomba kedvében még pirosra is pörköli az MI6 épületét.

Amikor Bond távol a világtól tudomást szerez a hazájában történt eseményekről, visszatér a halottaiból, hogy kedvenc új barátját, az alkoholt pihenőpályára küldve rendet tegyen.

Sam Mendes és a forgatókönyvírók valami csodát műveltek a Skyfall-ban. Ha úgy vesszük, folytatás, ha úgy vesszük, egyfajta előzményfilm, de mindkét tekintetben megállja a helyét. Egyszerre újít és kiszolgál, az alkotók odatették magukat azok számára is, akik csokornyakkendőben alszanak el, és azok számára is, akik csak most ismerkednének a pontosan ötvenéves szériával. De igazán az jár jól, aki valamennyire legalább tisztában van a korábbi Bond-filmekkel, azaz legalább látott már kettőt mondjuk a Pierce Brosnan-időszakból, ugyanis néhány igencsak izmos poénnal eresztik haza a szériát legalább nyomokban ismerő egyéneket.

A Skyfall több tekintetben is formabontó: Bond visszatér a gyökereihez, azaz a valósághűbb akciókhoz, és talán most először nincs igazán markáns Bond-lány, ami komoly gondot okoz a férfiszívben, hiszen Bérénice Marlohe-ból kicsit többet is elbírt volna még a vászon, az ő vonalait vizslatni viszont akár néhány másodpercig is pazar tevékenység, csak éppen nem túlságosan erős szál az övé. Mindegy, az ember megbocsátja ezt, amikor olyan csodálatos főgonoszt mutatnak neki, amitől azonnal elindul a nyálelválasztása, avagy valaki megüzenhetné Javier Bardemnek, hogy mostantól csakis velejéig gonosz karaktereket játszhat.

Bardem bármennyire is jámbor ember a valóságban, a teljesen kicsavart karakterek (lásd: Nem vénnek való vidék) állnak neki a legjobban. A kissé bizarr, szőke Silva azért lopja be magát a szívünkbe, mert végre nem a Földet akarja kis cafatokban, illetve a saját kezében látni, hanem az MI6-et romokban, illetve azon belül is egyetlen embert holtan.

Ez a személyesebb hangvétel jót tett a Bond-mozinak, de nem csak a fő problémára igaz ez, a sztori többi szála is segít abban, hogy közelebb kerüljünk a karakterhez, még magáról a 007-esről is sokat tud meg az ember. Közeledünk, közeledünk, de nem céltalanul, mindez azért történik, hogy a végén az epikus végkifejletben kíméletlenül szállhasson alá a katarzis, és vigyen magával mindenkit.

A Skyfall talán a legjobb Bond-film. De ha ezzel a kijelentéssel valaki nem értene egyet, persze azt is megértjük, azzal viszont már nehéz vitatkozni, hogy Daniel Craig ehhez a lecsupaszított, erősen ésszerűsített titkosügynök-sztorihoz most már véglegesen is a legjobb választásnak bizonyult. Ha szerencsénk van, sem ő, sem Mendes nem megy túl messzire a szériától.