Valami történik, ezt most már nyugodtan kijelenthetjük. Valami jó. 2017 nem (csak) azért fontos év, mert annyi mozgóképes feldolgozás készül King írásaiból, mint kábé a kilencvenes években, hisz lehetne ez a dömping fárasztó és aggasztó is – ami miatt meg lehet nyugodni, mi más lehetne, mint az, hogy az egyik film jobb, mint a másik. Oké, Zak Hilditch higgadtan felépített, mindenféle túlkapás nélküli rendezése gyengébb, mint az Az vagy a Gerald’s Game, viszont annyira bátran felvállalja, hogy inkább elgondolkodtatni akar, mint szórakoztatni, hogy nem is nevezném rosszabbnak. Nagyon-nagyon más. Igen, inkább maradjunk ennyiben.

Az 1922 arról szól, s tényleg „csak” arról, hogy a gyilkosság maga az átok. Felzabál mindent maga körül. Elsősorban a tettest. Vannak gyilkosok, akik ezt nem veszik észre, de Wilfred James (Thomas Jane), az érdes modorú farmer észreveszi. Ó, még mennyire kénytelen felfognia! King nem hagy neki más választást. A nagy gazdasági válság előtt vagyunk (igazából a történet is ehhez kapcsolódik, az összeomlás lelki részéhez), az Isten háta mögött, Délen, a feleség (Molly Parker) városba költözne, egyetlen kamasz fiuk (Dylan Schmid) maradna. Wilfred dönt. S makacs elhatározásán az sem változtat, hogy neje válni akar. A szerelemtől megzavarodott gyerekből tettestársat csinál, s mire felfoghatnák, mire vállalkoztak, az anyát máris a használaton kívüli kútban zabálják a patkányok.

Rágcsálók, nos, azok bőven vannak az 1922-ben, kaparnak, harapnak, rágnak, felzabálnak mindent. Ők az elkárhozás behajtói, üzeni King, s Hilditch is ezt az üzenetet szolgálja, mert véletlenül sem akar olcsó horrort csinálni, hanem bizony igen ügyesen, már-már költőien moralizál, s azt is megoldja, hogy ne a patkányokról szóljon a film, hanem Thomas Jane alakításáról. Amikor először látjuk-halljuk, még talán megijedhetünk, hogy a vaskos akcentusnál nem lesz benne több, de hamar kiderül, játéka nagyon is belülről építkezik, s azt is meg merem kockázatni, hogy soha nem volt még ennyire kifinomult. Persze, bőven történnek félelmetes dolgok a felszínen is, illetve Hilditch tehetségesen találja meg a módját, hogyan vegye át ízlésesen, szinte magától értetődő pontossággal King szimbolizmusát, s a kegyetlenül igazságos tanmese így véletlenül sem válik művészkedővé, unalmassá meg pláne nem.

Nem könnyű nézni az 1922-t, mégsem lehet abbahagyni, mert – s mennyire jó ezt leírni! – pont úgy darálja be a nézőt, mint King a legjobb formájában. Igazából nem vagy kíváncsi arra, hogyan nyílnak meg a pokol földi kapui, lenne ennél jobb dolgod is, viszont a hangulat megragad és nem ereszt, húz magával lefelé, ott kell lenned, látnod kell, ahogy elrohad minden, ahogy összeomlik a ház, ahogy elpusztul a remény, ahogy a gyilkos megfizet, s kitaszítja magából az élet. Magával viszi a sötétség.

„Végül mindannyiunkat elkapnak.”