Olyan dolog történt, amire nem számítottunk. Vagyis bocsánat, valahol mégis. Hiszen Phil Lord és Christopher Miller felelősek ezért a filmért, akik ebben a nyomorúságos emberi létben még nem tévedtek, van a fejükön egy konvencionális gondolkodást sebtében kikapcsoló gomb, és ha azt átkattintják, akkor csodákra képesek. Így alkották meg a Derül égből fasírt-ot, a 21 Jump Street-et, és a zsenialitás határait nem hogy súroló, de bőven átlépő The Lego Movie-t is. Aztán erre az évre összerittyentettek egy folytatást az egykori tévésorozat moziverziójához, és jobb nem is történhetett volna velünk így nyár végén.

Persze csak azért nyár végén, mert a hazai mozi-forgalmazás valamiért nem talált jobb időpontot A túlkoros osztag-nak, külföldön jóval hamarabb látható volt a film, imádta is mindenki, de ott azért talán jobban beleégett az agyakba, mi is volt a 21 Jump Street a nyolcvanas években. Az a tévésorozat, amiben Johnny Depp és Richard Grieco is játszott, öt évad után, 1991-ben pedig nyugállományba ment, hogy némileg új koncepcióval 2012-ben támadjon újra a mozikban.

Aki akkor nem tett volna túl nagy pénzeket a projekt sikerére, azt meg tudtam volna érteni, mert egy Channing alloveryour Tatum plusz Jonah Hill párosítással mínusz egyről indul egy-egy mozi, pláne egy zsaruvígjáték, de láss csodát, a Lord+Miller páros olyan filmet rittyentett köréjük, hogy egy pillanatig sem lehetett haragudni rájuk. Sőt! Olyan zsarupárost alkottak, amilyet már régóta nem láttál a mozikban, egyszerre volt kilencvenes évek és egyszerre volt modern. Mint valami mesében.

A folytatás ha lehet, emelte a tétet, és ha ez nem lenne világos, többször ki is kacsintanak feléd a karakterek, hogy elmondják, mennyivel több pénz van a 22 Jump Street-ben, és hogy néhol ez mennyire felesleges is. A kikacsintás szerencsére ugyanolyan szerves része a sztorinak, mint az első részben, ahol Nick Offerman az irodájában a tévésorozatokból készült mozifilmeket ekézte, ezúttal a folytatásokat, ahol minden ugyanúgy történik, mint az első részekben. Erre többször is sor kerül, mivel egy darabig tényleg minden annyira pontosan úgy történik, mint az első részben, hogy az már valójában felháborító, egészen a végletekig húzzák ezt a poént, de szerencsére nem válik idegesítővé, sőt, egyre nagyobbakat röhögsz rajta.

A sztorit az ismétlődés érdekében nem nagyon cifrázták, megint van egy új drog, amihez ezúttal nem egy középsuliba, hanem egy egyetemre kell beiratkozni, hát kényszerűségből egyetemista is lesz Schmidtből és Jenkóból, ahová megint be kell illeszkedniük. Ezen a ponton azonban egy brutálisan vicces, kvázi-szerelmi sztori indul el a két főhős között, akiknek barátságát szétkapja az egyetem szele, egyikük azonnal megtalálja a szerelmet, másikuk pedig a hivatását, és isten tudja, vajon újra kikötnek-e egymás mellett. Ezt a túlfeszített bromance-szálat hála istennek sikerül a film végéig egészen magas fordulatszámon pörgetni, szóval ha úgy vesszük, valamiféle csoda történt.

Folyton ugyanazokat a poénokat kapjuk, de nem lesznek idegesítőek. A popkulturális kikacsintások és a barátság-kapcsolati szenvedések egészen a stáblistáig tökéletesek maradnak, az utolsó percekre pedig még azt sem felejti el a film, hogy itt bizony bármi belefér, hát miért ne álmodjunk nagyot, valami olyat, ami a nyolcvanas években egy elkoptatott VHS-en ultramenő lett volna.

A 22 Jump Street remek akcióvígjáték, van olyan jó, mint az elődje, de talán Ice Cube-nak volt igaza egy interjúban, ahol azt mondta, szerinte azért működik jobban, mert itt már tudod, mire számíthatsz. És tényleg. Messze a legjobb móka, amit akcióvígjátékként elénk tálaltak az utóbbi időkben.