Ha Tarantino rendezte volna, talán a végén Osama is túlélné. De lehet izgalmas egy olyan film, aminek pontosan tudjuk a befejezését? Mi az hogy!
Mint ahogyan azt tudjuk, a világ lakossága néhány igen erősen elhatárolható csoportra oszlik, melyet az alapján határozhatunk meg, a földlakók hogyan készítik el a borsófőzeléket. Cukrosan? Sósan? Pici paprikával? Hagymával? Olyan kérdések ezek, amelyek komoly feszültségeket tudnak okozni a fogyasztók és a műremeket folyamatosan készítő, többnyire a saját hagyományukat tisztelő mesterszakácsok között. A háború már évezredek óta tart, és akarva-akaratlanul minden borsófőzelék-fogyasztó belekeveredik, ha más nem, hát majd valamelyik cukorfanatikus lelő egy sósrajongót. Vagy sokkal többen, sokkal többeket.
Igen, az ügy megannyi, végeláthatatlan hosszúságú háborút is okozott, melyek közül legutóbbi a sósrajongó Oszama Bin Laden kirohanása volt a cukorrajongók, de nyomokban a hagymafanok és a paprikáskedvelők ellen is. 9/11. A sztorit mindenki tudja. Mivel tragikusan és brutálisan hullott el Amerika rengeteg édesebb ízeket kedvelő főzelékfalója, ezért nem volt mese, valahogy meg kellett dönteni a mindenkit sós borsófőzelék fogyasztásra kényszerítő Oszama uralmát. Ez a film erről szól. És egyáltalán nem édes.
Kathryn Bigelow filmje maga is egy olyan borsófőzelék, ami ugyan egyértelműen a cukor hozzáadása mellett áll, de mégsem tartalmazza hazájának markáns ízeit. Az amerikaiak most nem túlcsordulóan hazafiasak, hanem itt-ott saját magukat is bíráló ízekkel operálnak, ami dicséretes, csak éppen a habarás nem főtt el eléggé, néhol túl híg a lé, néhol darabos (bizonyos részleteket túlságosan is kifejt, néhány történést pedig hanyagul átugrik a szkript), de még így is kifejezetten élvezhető műről beszélünk. Bigelow valamit nagyon tud, és most bebizonyítja, hogy az Oscar-díjas A bombák földjén-nel nem csak szerencséje volt. James Cameron volt asszonykája jelenleg a háborús művek mesterkuktájaként tündökölhet, teljes joggal.
Rajta kívül a szerződtetett szakácssereg is a maximumot igyekszik nyújtani (Jessica Chastain jellemfejlődése talán még Oscart is ér), a film végi adrenalinpumpa pedig valahol Az Argo-akció környékén teljesít, amiről ugyebár tudjuk, hogy többnyire csak a fosatós jelzővel lehet illetni. Ahogyan azt már korábban megírtuk, Oszama meggyilkolása profin megszervezett küldetés volt, a film azonban nem esik túlzásba, nem ad az amúgy is meglepően sok akcióhoz még több, felesleges puskaropogást, ez pedig már önmagában megér egy standing ovationt a moziban. A főszakács Chastain jelenlétén kívül a Zero Dark Thirty hűen ábrázolja a történteket, mert nő bizony nem tartózkodott abban a konyhában, amelybe a sósrajongók vezérét betolták. Szégyen, gyalázat. De ennyi még belefér.
A Zero Dark Thirty tehát remek film lett, csak éppen túl bő a leve, kissé aránytalan, de még így sem fekszi meg az ember gyomrát a két és fél órás játékidő. És hogy mi van a vallásháborúval? Semmi. Hogy ki milyen istenre hivatkozik, amikor ki akar irtani népcsoportokat, az sem sokkal értelmesebb kérdés, mint a cukros és a sós borsófőzelékek harca, vagy egy Fradi–Újpest verekedés.