Nagyon úgy néz ki, hogy a 2008-ban a Vasember című mozival elstartolt szuperhősfilm-mánia 2019-ben, a Bosszúállók: Végjáték orbitális sikerével érte el a csúcspontját, ahonnan már csak lefelé vezetett az út. Bár azóta is voltak villanások – a Pókember-mozikat vagy a tavalyi Deadpool & Rozsomák című darabot például tudtuk szeretni – a főszabály inkább az, hogy a közönség egyre nagyobb része un rá a korábban milliárdos bizniszt jelentő zsánerre.
Ezen az sem segített, hogy a Disney a sikert látva eszetlenül rátaposott a gázra, a Marvel Studios pedig elkezdte számolatlanul okádni magából a sorozatokat és az egyre silányabb nagyjátékfilmeket, melyekre egy idő után már azok is legyintettek, akik korábban évente legalább háromszor váltottak jegyet a stúdió alkotásaira. Hogy csúcsra járathassák a fan service-t, a képregények lapjain kiválóan működő multiverzumos koncepciót is átcipelték a mozgóképes világba, hiszen így minden olyasmit be lehetett hozni, amitől ujjonganak a rajongók a moziban ülve. Igen ám, de az átlagnézőt elkezdte zavarni, hogy az MCU-ban így már gyakorlatilag tét nélkül bármit meg lehet csinálni, arról nem is beszélve, hogy az orrba-szájba tolt sorozatoknak és az évente három kötelező egész estés alkotásnak köszönhetően a Marvel világa elkezdett szinte követhetetlenül felaprózódni.
Közben jöttek a botrányok is – a filmeken átívelő főgonosz szerepére kiszemelt Jonathan Majors, majd a Namort megformáló Tenoch Huerta zaklatási ügyei –, az MCU első fázisában felépített közönségkedvenc karakterek helyére pedig nem sikerült olyan figurákat találni, akik képesek lettek volna meghódítani a közönség szívét.
A Marvelek orbitális bukása környékén az MCU teljhatalmú ura, Kevin Feige is belátta, hogy reformokra van szükség, hiszen a formula már nem működik, a nézők elmaradnak, az aranytojást tojó tyúk szorulást kapott.
Tavaly épp emiatt csak egyetlen film – a már említett Deadpool & Rozsomák – került a mozikba, azzal az ígérettel, hogy most aztán a stúdió összekapja magát és megújult erővel tér vissza 2025-ben.
Nos, az idén debütáló Amerika Kaptány: Szép új világ pontosan ugyanannyira volt unalmas, mint a nagy erőgyűjtés előtti átlag, a Mennydörgők* pedig hiába lett egészen érdekes, ha a kasszáknál az sem tudott teljesíteni. Közben végig az volt a mondás, hogy na de majd a Fantasztikus Négyes-mozi, majd az mindent a helyére rak, ezért ezt a darabot tényleg tűkön ülve vártuk. Annál nagyobb a csalódottságunk, ugyanis A Fantasztikus 4-es: Első lépések című műről az a legjobb, amit elmondhatunk, hogy ez a címszereplő szuperhős-család eddigi legjobb filmes feldolgozása. Ez pedig sajnos nem valami sok.
A kétezres években a Fox által összehozott két alkotás magabiztosan hozta a szórakoztató középszert, de közel két évtized távlatából ezekre már alig emlékszik valaki, a Josh Trank által 2015-ben megrendezett újabb változat pedig túlzás nélkül szégyenletes lett. Pedig a Fantasztikus Négyes – ami a magyar fordításban a kilencvenes években még a Csodás Kvartett nevet kapta – egyébként igazi sikersztori a Marvel számára – mármint a képregényes megjelenéseket tekintve. A kiadót gyakorlatilag a csődtől mentette meg a szupercsapat, amikor Stan Lee és Jack Kirby megálmodta a formációt 1961-ben. A füzeteket zabálta a nép, az alapanyagból készült sorozatok és filmek azonban nem igazán értek el áttörést. Amikor a Disney felvásárolta a Foxot, és vele együtt a Fox által megvásárolt filmes jogokat, Kevin Feige-nek feltehetőleg hatalmasat dobbant a szíve, hiszen ahogy maga is elmondta, a képregénytörténelem első szupercsaládja mindig nagy kedvence volt.
Ilyen előzmények vezettek tehát az új F4-mozi premierjéhez, az MCU megújulása azonban tippünk szerint ezúttal is elmarad.
A Marvel új filmje helyből a multiverzumos ötletből merít, hiszen a cselekménye egy párhuzamos dimenzióban játszódik, egy retrofuturisztikus hatvanas években, melyről nekünk azonnal a szép emlékű Hanna-Barbera rajzfilmsorozat, A Jetson család jutott az eszünkbe. Ebben a világban él a címszereplő família, azaz Reed Richards (Pedro Pascal), Sue Storm (Vanessa Kirby), Johnny Storm (Joseph Quinn) és Ben Grimm (Ebon Moss-Bachrach), akik egy űrutazás során különleges képességekre tettek szert, melyet követően szupersztárokká és szeretve tisztelt hősökké váltak. Szerencsére a film nem akar elmesélni egy újabb eredetsztorit, nem untat minket azzal, hogyan ismerik fel a képességeiket a karakterek, majd hogyan ébrednek rá arra, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár. Az előzményeket híradórészletek formájában ismerjük meg, majd azonnal érkezik a sztori első felütése: Reed és Sue gyereket várnak – aztán kisvártatva a második: egy Galactus nevű bolygófaló entitás a Földet szemelte ki desszertnek egy távoli égitest elfogyasztása után.
Az már az első néhány jelenet láttán nyilvánvalóvá válik, hogy a színészválasztással nincsen semmi probléma. Pascal most is kiváló apafigura, Vanessa Kirby gyönyörű és erős, Joseph Quinn is remek Fáklyaként – bár a karakter nőcsábász oldala nem igazán jön át –, Moss-Bachrach pedig... na igen, ő csak néhány snittben látszik emberi formájában, egyébként szimpatikus CGI-kőrakásként van jelen. Szóval a színészi játékkal nincsen semmi baj, a kémia is rendben van, így a csapat szerethető, lehet értük szorítani. Hab a tortán, hogy ebben a filmben a gonoszok is hatásosak, igaz mindkettejüket számítógépes animáció mögé rejtették. Itt kell megjegyezni, hogy az alkotást magyar szinkronnal nézők lemaradnak a mozi egyik legemlékezetesebb komponenséről, Galactust ugyanis Ralph Ineson kelti életre, akinek jellegzetes orgánuma itt egészen félelmetes formában van jelen.
Nem fogunk spoilerezni – bár ezt a fordulatot igazából a filmet népszerűsítő kampány során egy közzétett filmrészlettel már kikotyogta a stúdió –, csak annyit árulunk el, hogy Galactus nagyvonalú ajánlatot tesz a csapatnak: megkíméli a Földet egy apróságért cserébe, az alkuba azonban a hamarosan gyarapodó család képtelen belemenni. A dilemma érdekes, izgalmas – a főgonosz alakja ezzel egy önmagánál valami sokkal érdekesebb dologgá, a szülővé válástól való félelem szimbólumává lép elő – Feige-ék azonban egyáltalán nem élnek a kínálkozó lehetőséggel és ahelyett, hogy tovább építenék a Marvel-mozitól szokatlanul mély felvetést, tipikus szuperhősfilmes – mondhatni: megúszós – válaszokat adnak a felmerülő kérdésekre.
Miért lenne ez baj? – kérdezhetnéd, hiszen egy ilyen filmre nem a lélektani dráma, hanem az akció miatt ülnek be az emberek, és igazad is lenne, ha az alkotás ilyen tekintetben olyat mutatna, amit még soha nem láttunk, de az a nagy büdös helyzet, hogy az Első lépések egyáltalán nem akciódús mozi. Gyakorlatilag két akciójelenetet kap a néző, és sajnos egyik sem kerül majd be az év végi toplistákba. Így nem marad más, mint a szimpatikus karakterek, a remek – bár logikátlanságokat nem nélkülöző – világépítés, meg egy érdekes felvetés, amit az alkotók gyorsan le is sepernek az asztalról.
Ha Kevin Feige tényleg azt hitte, hogy A Fantasztikus 4-es: Első lépések újra érvényt szerez a mainstreamből lassan önmagát kivezető MCU-nak, hát óriásit tévedett. A hiba még látványosabb az épp két hete debütáló Superman mellé állítva, ami képes volt humoros, színes-szagos, naivitásában is érvényes és érzelmes rajtot adni a DC újjászülető filmes univerzumának.
Ezzel szemben a Marvel pályázója a nyilvánvaló alkotói szeretettel ábrázolt hősöket leszámítva pont ugyanolyan, mint a stúdió bármelyik korábbi, az átlagtól egy hajszálnyival jobban sikerült darabja. Csak remélni merjük, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott, Robert Downey Jr.-ral bruttósított Bosszúállók: Ítéletnap nem jut majd ugyanerre a sorsra!
