Az év első nagy meglepetése a Netflix Fehér Tigrise, ami olyan, mintha az Összeomlást kevernéd a Taxisofőrrel, majd a végeredményt leküldenéd a nyomorba megőrülni.
2008-ban hatalmasat szólt Aravind Aldiga regénye, A Fehér Tigris, még abban az évben el is vitte a Booker-díjat, és mivel a cselekményét az isten is filmre teremtette, nem volt nagy csoda, hogy a Netflix lecsapott rá. De mivel a Netflixről és egy filmről van szó, annak az esélye, hogy a mozi maximum középszerű, de inkább pocsék legyen, mondjuk úgy, hogy annyi volt, mint Indiában dudaszót hallani az úton.
Az sem javította az esélyeit, hogy a rendezői székbe az a Ramin Bahrani ülhetett, aki legutóbb a finoman szólva is rossz HBO-s Fahrenheit 451-et hozta össze, de tessék, vannak még csodák. A The White Tiger azon ritka filmek egyike, amit nem sikerült elrontani, annyira nem, hogy simán helyet követel magának a Netflix saját gyártású mozijainak legjobbjai között.
Pedig ezt a történetet sokszor láttad már, de nem így. Egy indiai faluban, mélyszegénységben élő srác, Balram (Adarsh Gourav) úgy dönt, hogy elege van abból, amit adott neki az élet, illetve pont abból, amit nem adott, ezért mindent megpróbál megtenni azért, hogy kitörjön a neki szánt élet keretei vagy inkább rácsai közül. Egy dúsgazdag család sofőrjeként kezd el dolgozni, azon belül is az Amerikából hazajött Ashoknak (Rajkummar Rao), aki feleségével, Pinkyvel (Priyanka Chopra) elég messze áll a családfő és a másik fia által képviselt „tradicionálisabb” Indiától.
Apuka ugyanis az a fajta, aki a szolgát üti-veri, másik fia, a péklapátérett Mongúz pedig még nála is rosszabb, egy agresszív pöcs, akinek minden pillanatban van egy kis ajándéka a cselédek számára, lehet az egy pofon, egy sértés vagy csak egy teljesen értelmetlen bunkózás, hogy mindenki tudja, hol van a helye. Balram egy darabig megpróbál jófiú maradni, de lassan rájön, hogy az álszent családban ez lehetetlen, majd mikor még egy politikai játszmának és konkrét zsaroláscunaminak is szemtanúja lesz, elkerülhetetlenné válik, hogy átkattanjon a fejében a Michael Douglas-kapcsoló, és revansot vegyen mindenkin, aki nem a képen látható burgert adja oda neki. Márpedig ez a burger igazából igazából egy vajas kenyér, csak vaj helyett szarral megkenve.
A Fehér Tigris nem csak azért nyomasztó film, mert izomból nyom bele India legmélyebb mocskába, hanem azért, mert két kézzel szórja rád az emberi szörnyek minden szörnyűségét, majd elkövet valamit, amit film vagy történet nagyon ritkán szokott: relativizál. Mert ne kerteljünk, Balram is egy emberi szörny, de Aldiga története igyekszik különbséget tenni vadállat és szörny között.
A szörnyben már semmi emberi nincsen, nem várható el, hogy logikusan gondolkodjon, a vadállat viszont nagyon is logikus és tervszerűen le tudja teríteni az áldozatait. Főleg, ha egy szörny megpróbálja a háziállatává tenni, és nem megszelídíteni, hanem befogni, és erővel venni rá arra, hogy engedelmeskedjen neki.
Hogy ennek milyen következményei vannak, az a jó kérdés. A legtöbb ember, vagy ahogy a film fogalmaz, a csirkeólban élők 99%-a egy életen keresztül eltűri ezt, a maradék 1% nem, de közülük is csak nagyon kevés képes arra, amire Balram. Ő az egykori tanára szerint az a fehér tigris, amiből generációnként csak egy születik. És nem azért, mert ne lennének páran, akiknek sikerül kitörnie a nyomorból (az a film elején már kiderül, hogy sikerrel járt, ráadásul egy gyilkosság miatt körözik), hanem az, aki a sok szörnyűség mellett is meg tud maradni embernek, és segíteni másokon.
És pont ez a Fehér Tigris nagy mutatványa, bátran és viszonylagos szégyenérzet nélkül kimondja, hogy ahhoz, hogy egy ilyen méretű kakkanatból ki tudj kecmeregni, szörnnyé kell válnod, de rajtad áll, hogy utána az maradsz-e, ha tudod, hogy minden tetted ellenére van esélyed az embernek maradásra.
A választás mindig a tiéd. Csak te döntöd el, hogy milyen ember leszel, hogy meddig vagy hajlandó elmenni, és hogy mihez kezdesz azzal, amit megszereztél magadnak.
A Fehér Tigris fontos és nem könnyű film, de nagyon jókor van jó helyen. Olyan jó lenne, ha a Netflixnél ez lenne az alap, és nem az összedobált forgatókönyvű rettenetek, amiket hetente elénk dobálnak.