Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

A film, amit már remegve vártunk. A film, ami sokak szerint az év legjobbja lehet. És igen. Wes Anderson nem igazán tud hibázni, de megújulni sem.

Azok számára, akik látták az előzetest, lejátszott, de nagyon élvezetes meccsnek tűnhetett a The Grand Budapest Hotel, ugyanis a már megszokottnak mondható sztárparádé, a már megszokottnak mondható bizarr, meseszerű látvány és a már megszokottnak mondható teljesen kicsavart hangulat összessége nem nagy vállalás Anderson számára. Hiszen mindig megcsinálja. Minden egyes filmje ugyanazokból az összetevőkből készül, de mint egy jó szakács, olyan brutálisan egyedi és finom elegyeket állít elő ugyanabból a pár hozzávalóból, amire senki más nem lenne képes.

Ha láttál már Wes Anderson-filmet (Tenenbaum, a háziátok, Édes vízi élet, Holdfény királyság), akkor tudod, hogy mire számíthatsz. Felnőtt mesére. És A Grand Budapest Hotel bizony a csupa nagybetűs felnőtt mese, természetesen a rendező mániákusan szimmetrikus és ettől is mesebeli festménykiállításnak ható képeivel, szándékosan elnagyolt, nagyon szerethető és nagyon utálható karaktereivel. Hazaértünk Andersonfalvára. Azaz inkább Zubrowkára, így hívják ugyanis azt a települést, ahol a cselekmény játszódik. Igyunk az egészségére egy felest a lengyelek töményéből!

A történet a címben szereplő szálloda falai közé vezeti be a kedves érdeklődőket, ahol egy igazi, a munkáját nagyon komolyan vevő, a fontosabb vendégek bugyijába kortól függetlenül bekerülő concierge (szállodai portás, de annál jóval több), M. Gustave (Ralph Fiennes) éppen egy minden esetben ijedten néző, új lobby boyt kap maga mellé, aki Zero névre hallgat (Tony Revolori). Amikor egyik ügyfele meghal, és rá hagyja a hatalmas értékű Fiú almával című festményét, a hölgy családja Gustave ellen fordul, akinek az újdonsült lobby boy-jal menekülőre kell fognia, ha nem akar az őt egy túlvilági szálloda portáján látni akaró família haragjával találkozni.

A Grand Budapest Hotel tiszta burleszk, szokás szerint csodaszép képekkel, teljesen valószerűtlen történésfolyammal, de most először valami olyat tesz Anderson, amire eddig nem nagyon volt példa. Kizökkent a meséből. A film bizonyos pontjain teljesen hirtelen, egyetlen mondattal drámát csempész a sztoriba, nem is kicsit, nem is finoman, csak úgy lazán odaveti, hogy egyébként mi történt a jelenet után, aztán kezdj vele, amit akarsz. Ezzel két dolgot ér el a rendező története: komolyan képes sokkolni, és késlelteti az események követésének érzelmi vonalát, időd sincs felfogni, hogy mi történt, veszettül pörgeti a mesteri képeket, ezáltal csak később jut eszedbe, egy-egy karakter sorsa mennyire tragikus, és mennyire szemét is ez az élet, hogy egy meseszerű kalandot a világháború, és ilyen-olyan indokok mentén egyszer-egyszer teljes erőből a földhöz vág.

A színészi játékok egyszerűen fantasztikusak, Ralph Fiennes minden pillanatát tanítani lehetne, az új fiú, Revolori arcai is megérnek egy mozijegyet, de azokkal is bőkezűen bánik a forgatókönyv, akik igazán szerepet sem kaptak. Willem Defoe-nak például jóformán néhány sort engedélyeztek, Harvey Keitelnek még annyit sem, de mind-mind olyan munkát végeznek, amit csak a legnagyobbak tudnak. Pedig bárki lehetne rossz egy olyan karakterben, amit szándékosan írtak életszerűtlenre, Adrien Brody és Tilda Swinton viszont remekül élnek a lehetőséggel, és kihajtják magukból a legutolsót is, Edward Norton pedig kifejezetten pazar Henckels szerepében, bajszának kackiásságát pedig innen is üdvözölnénk, a messzi távolból, kérünk tőle egy schnautzert a Wiener Schnitzel mellé.

Aki nem látott még Wes Anderson-filmet, az lehet, hogy nem fogja érteni, mire ez a nagy felhajtás, nem ez ugyanis a mester legjobb filmje (a Holdfény királyság az), de így is egy közel tökéletes darab, amit a rajongók imádni fognak, és azok is, akik csak úgy séróból szeretnek közelíteni a kicsit meseszerű, teljesen és jogosan nem két lábbal a földön járó, minden képkockájában remekül megkomponált, hatalmas színészi játékokkal összerakott, jó zenékkel teli (Alexandre Desplat kezét csókoljuk) mozikhoz. De legközelebb talán már valami újat kellene mutatnia a rendező úrnak, legalább egy kicsit, mert még egy ilyen film, és laposakat fogunk pislogni a nagy vászon előtt. Mindegy, éljünk a mában, A Grand Budapest Hotel az év egyik legjobb filmje eddig. Várjuk a kihívóit!

9/10

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.