Ryan Reynolds végre olyan filmet kapott, ahol megmutathatta, mire képes. És bár a film nem tökéletes, olyat alakít, hogy méltán kerül be a filmtörténelem legpszichopatább barmai közé.
A The Voices egy nagyon beteg, az utolsó pillanatáig zavarba ejtő film, de hát mit várjon az ember egy olyan mozitól, amelyben Ryan Reynolds olyan sorozatgyilkost alakít, aki a macskájával és a kutyájával folytat messzemenő vitákat? Mitöbb, a macskája a főgenyó, aki rábeszéli őt mindenféle gyilkosságokra, míg kutyája a jó fej, aki megpróbál embert faragni szerencsétlen főhősünkből? Elvárhatunk egy nagyon sötét vígjátékot, ha sikerül helyzetkomikumot is adni az őrülethez, azt viszont nem annyira várja el az ember az alaptörténet elolvasásakor, hogy a filmnek mélysége is lesz. Pedig nagyon is van.
Mert amit látunk, az nem más, mint egy sorozatgyilkos agya belülről. Jerry gondolatai vetülnek ki a vászonra, amellyel együtt sodródunk, néha röhögünk a helyzetek abszurditásán, arra azonban egészen a végéig nem gondolsz, mi is történik valójában. A hangok nagyon ügyes műveletet hajt végre, jobbára egész az utolsó képkockákig hagyod magad belemerülni ebbe a mocskos elmébe, ami túlságosan is tündibündi, még akkor is, amikor levágott fejek kerülnek elő, és beszélnek a főhőshöz, ebből az elméből pedig csak nagyritkán nyílik ablak a valóságra, és bár akkor se nyílna.
Jerry olyan antihős, aki a körülmények áldozatának tűnik, de végig tudod, hogy valami sántít vele kapcsolatban, és persze van is vele baj, nem is kicsi. A hangok olyan pontossággal és szerethetőséggel mutatja be Jerry gondolkodásmódját, hallucinációit, és az ördögi körből való kitörési kísérleteit, ami egy ilyen filmtől kicsit idegen, már-már kedvelhetővé tesz egy beteg sorozatgyilkost, sajnálhatóvá tesz egy olyan főszereplőt, aki embereket öl, és rettenetesen beteg.
A mozi ügyesen lavírozik a valóság és Jerry agya között, és rettenetes karikatúraként ábrázolja az esemény összes résztvevőjét, hogy aztán egy teljesen valószínűtlen befejezéssel engedjen haza mindenkit, hogy otthon gondold át, mit is láttál valójában, hogy mi volt a napfény és a cukormáz mögött. Na az bizony, kedves barátaim, a legbetegebb elme, akivel az utóbbi időben a moziban találkozni lehetett. A hangok egyáltalán nem tökéletes film, de sorozatgyilkos-témában nem sok jobb és mocskosabb film készült. És levonhatjuk a tanulságot is: ha a macskánk azt mondja, el kellene tennünk láb alól valakit, azonnal kérdezzük meg kezelőorvosunkat, gyógyszerészünket.