Tom Cruise sci-fije a tökéletesség határán mozog - A holnap határa-kritika

Okos, szórakoztató, jól rendezett, látványos, feszült sci-fi. A fene se számított erre, de az Edge of Tomorrow az év egyik legjobb stúdiófilmje eddig.

Blockbustert készíteni hálátlan feladat, legalábbis akkor, ha számunkra nem mindegy a kezünkből kiadott film minősége. Egyes nézőknek az esetek túlnyomó többségében a néznivaló csak ürügy arra, hogy két órán keresztül büntetlenül vedelhesse a kólát, és tömhesse meg magát liba módjára kukoricával, ezt pedig a készítők is mocsokmód tudják, így nem izzadnak meg egy-egy erősebb koncepcióval. Amikor azt látod, hogy Tom Cruise egy fura robotruhában sasszézik a hatalmas robbanások közepette, már csak azon gondolkodsz, vajon a nagyobb menüt vedd-e meg, vagy elég lesz a közepes is kólalájttal, aztán tessék, kiderül, hogy Doug Liman és Cruise elkészítették az utóbbi évek egyik legjobb sci-fijét.

A holnap határa ugyanis megmutatja, hogy a blockbuster nem szitokszó. Mert lehet úgy pörgős látványfilmet készíteni, hogy közben még az is jól szórakozzon, akinek történetesen nem egyezik meg az IQ-ja egy kakaós csigáéval. És ehhez tulajdonképpen csak egészen minimális odafigyelés szükséges. A film pont ezt adja meg. Nem merészkedik eposzi magasságokba, nem ad hozzá ideológiai vonalat a sci-fihez egy esetleges kultfilmesedési irány elősegítésére, csak szimplán rohadt jó.

Több okból mondom ezt. Először is Cruise végre egy olyan faszit alakít, aki nem tökéletes, nem kőkemény, Cage nagyon is esendő, de ha nem lenne az, akkor a filmnek semmi értelme sem lenne. A katonaság PR-fejese ugyanis egy rossz döntés következtében a harcmezőn találja magát, ahol gyorsan kiderül, szerencsétlen, ámde folyamatos elhalálozása után mindig ugyanaz a nap történik meg vele, és képtelen ebből kilépni. A harcmezőn megismerkedik azonban a kőkemény Ritával (Emily Blunt), aki ismeri Cage problémáját, így együtt veszik fel a harcot az idegenek ellen, akik valamiért a Földet nézték ki célpontjukul.

Másodszor: a filmnek nagyon egészséges humora van, amit nem átallanak mindig a legjobb időpontokban előkapni. Szinte minden szereplő karakterébe csempésznek némi komikumot az akciózás mellé, hol többet, hol kevesebbet, de annyira finom érzékkel teszik mindezt, hogy minden esetben működjön is. Harmadszor: A holnap határa valami eszementen jól néz ki. A harcjelenetek Imax-vásznon, 3D-ben brutálisan gyönyörűek, a szörnyek tervezésekor végre egy igazán kreatív agy került a középpontba, végre valami más, végre valami kvázi-eredeti (azért némi Mátrix-imádat érződik bennük) jó nézni, ahogy pörögnek az emberek között, és igazán félsz, amikor farkasszemet néznek veled.

Az előzeteseket elnézve bevallom, azt éreztem, hogy túlságosan el lesz romantikázva egy ponton az Edge of Tomorrow, de szerencsére nem ez történt. Bár működik a kémia Blunt és Cruise között, nincs itt semmi nyálas szerelmi szál, csak a főhős folyamatosan újra induló napja, ami történetesen egybeesik a Föld elleni valaha volt legnagyobb támadás napjával. Annyira könnyű lett volna elrontani a forgatókönyvet, főleg egy időutazós film esetében szokta elhagyni a forgatási helyszínt kedves barátunk, a logika, de a Hiroshi Sakurazaka-könyvből (All You Need Is Kill) készült szkript teljesen egyben van, és bár az utolsó három perc első ránézésre akár a vágóasztalon is végezhette volna, nincs itt semmi ok a panaszra.

Mert ez a film bizony a végére hagy némi gondolkodnivalót, és ha összerakod a darabkákat, nagyon is logikus történésekkel enged haza. Logikussal, nem tökössel. A holnap határa messze az utóbbi évek legjobb blockbustere. Ha némi ideológiát is csempésztek volna bele, kultstátuszig jutna. Így csak egy sokszor újranézős, rohadtul kellemes szórakozás.

9/10

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon