Nagyon necces vállalkozás folytatást készíteni egy klasszikus történethez. A kis herceg úgy meséli tovább az ismert sztorit, ahogy egy ilyen klasszikus esetében szabad. És igen, sírni fogsz megint a végén.
A Kung Fu Panda rendezője, Mark Osborne nagyjából a lehetetlenre vállalkozott. Úgy készített két forgatókönyvíróval, Irena Bringullal és Bob Persichettivel új filmet A kis hercegből, hogy az elmesélje Exupéry történetét, de az mindössze csak kerettörténetként szolgáljon egy folytatáshoz. Ez a folytatás azonban lehetne necces is, de szerencsére nem az. A kis herceg szép mese egy modern világ legnagyobb problémájáról, a gyermeki énünk elfojtásáról.
Osborne sztorija ezúttal egy név nélküli kislányról és név nélküli anyjáról szól, utóbbi egyébként nagyon pontosan megtervezte szeme fényének teljes életét, amiben egy pillanat sem jut a felhőtlen szórakozásnak, vagy a gyermeki kreativitás elszabadulásának. A lány és mamája egy új városba költöznek, egy olyan világban, ahol minden ház kocka, ahol minden élet élére vasalt, és minden olyan rohadtul unalmas. A szomszédban azonban egy őrült öreg lakik, aki apránként megismerteti a lányt A kis herceg történetével, a gyerkőc pedig lassanként boldogabb gyermekké válik. Az öregnek van egy repülőgépe. Merthogy pilóta. Na vajon ki lehet ő?
Ó igen, a pilóta él, megöregedett, és még mindig a herceg a mindene. A modern sztoriban abszolút könyvillusztráció-szerű animációval jelennek meg a klasszikus mese képsorai, eleinte meglehetősen szolgai módon, de aztán az utolsó fél órában elszabadul az a kreatív elme, és egy olyan szürreálisan csodás folytatást rittyent össze a csapat A kis herceghez, hogy a végén megint nem tud mást tenni az ember, mint a könnyeit törölgetni. Így Osborne mozija végül csak eléri a célját, megint könnyek között akarsz majd újra gyerekké válni, és inkább hebehurgya, soha fel nem nőtt öregként élni, mint unalmas, szürke, embernek látszó lényként. Szép munka.