Nem lehet azzal vádolni a Luigi’s Mansion-szériát, hogy egymást érnék a folytatások, az első rész 2001-ben jött Gamecube-ra, a második 2013-ban 3DS-re, ehhez képes mi az a hat év, amit várni kellett a harmadik epizódra, pláne, hogy a hatéves várakozás után mindenki egy baromi jó részt játszhat végig a folyton rettegő Luigivel.

Bevallom, már a kölni Gamescomon volt szerencsém 15 percre kézbe venni a játékot, aminek a legnagyobb része tanácstalan ide-oda mászkálással és bénázással telt. A Luigi’s Mansion 3 ugyanis nem egy egyszerű kis platformjáték, de még úgy is két másodperc alatt húz be, hogy nem játszottál az előző kettővel. Nekem csak pillanatokra volt szerencsém találkozni az első résszel, a második teljesen kimaradt, ez viszont hosszan tartó szerelem lett, mert az LM3 olyat hajt végre, ami csak nagyon kevés játéknak sikerül.

Nem is annyira a történet fordulatai láncolják oda az embert a Switch-hez, hanem a megvalósítás és a hangulat. A Luigi’s Mansion ugyanis simán ott van a Nintendo legutóbbi konzoljának legszebb játékai között, néha kifejezetten csodaszép, mintha folyamatosan egy rajzfilmben mászkálna az ember, és ez handheld módban és dokkolva, a tévén játszva is igaz. Valószínűleg ez a maximum, amit ki lehet hozni ebből a vasból, de ha minden játék így nézne ki, isten bizony nem panaszkodna senki.

Másrészről a játék valami eszement ügyesen és figyelmesen lett összepakolva, egész finom apróságokra is odafigyelnek, hogy végig egy félmosollyal az arcodon játssz. Luigi ezúttal egy hotelben fél, ahová ő és barátai meghívást kapnak egy bizonyos Hellen Gravelytől, aki túlságosan is kedvesnek tűnik, de ránézésre is van vele valami gond. A gyanú beigazolódik, amikor leszáll az éj, Hellen pedig bemutatja kedves barátját, King Boo-t, aki képkeretekbe zárta Luigi barátait, mi azonban megmenekülünk, és megpróbáljuk túlélni a hotel borzalmait.

Persze végig rettentően aranyos a játék, gyerekbarát a horror (bár egyszer-egyszer eléggé meg lehet ijedni), a kaland és a játékmechanika viszont nagyon nem. A Luigi’s Mansion 3 ugyanis első blikkre nem annyira egyszerű, de ha rááll az ember keze az irányításra, akkor nem lesz gond. És nem, erre 15 perc nem elég. Továbbra is a Poltergust névre hallgató porszívónkkal, azaz inkább szellemszívónkkal kell megküzdeni az ellenfelekkel, de egy-két új funkciót is kapott az eszköz, a szívás-fújás mellé, amivel könnyebben el lehet bánni akár több ellenféllel is, vagy életre kelthetünk képeket.

A szellemekkel folytatott harc amúgy marhára szórakoztató tud lenni, bár kicsit lehet, hogy túlbonyolítottnak tűnik, legalább egyáltalán nem mondható szokásosnak. Luigi a szellemek szemébe világíthat a zseblámpájával, akik ettől lefagynak, majd megpróbálja beszívni őket a Poltergusttal, mire menekülőre próbálják fogni, de ha az analóg kart az ellenkező irányba húzzuk, akkor megfogjuk őket, gyakorlatilag mintha horgásznánk. Majd ha elkezdjük nyomkodni az A gombot, akkor jobbra-balra csapkodhatjuk őket a földhöz, míg be nem kerülnek a porszívó tartályába. Nem, ez nem tűnik egyszerűnek, de egyébként nagyon is az, és nagyon is szórakoztató.

A Luigi’s Mansion nem csak gyönyörű, a hangjai is parádésak, a hangulata pedig semmihez sem fogható. Persze az eddigi epizódokhoz igen, de technikailag bőven túltesz mindkét előző részen, az pedig már csak hab a tortán, hogy itt van nekünk Gooigi is, Luigi gumiszerű kópiája, akit előhívhatunk, hogy átkeljünk vele tüskéken vagy rácsokon, mivel abszolút hajlékony, és folyékony, mint egy T-1000-es, de nem túlságosan erős. És persze mellettünk lesz kisbarátunk, a szellemkutya Polterpup, aki segít nekünk megtalálni a helyes irányt, vagy csak szimplán megmutatja, hogy merre kell fókuszálnunk az adott pillanatban.

Kedvesen horrorisztikus, baromi hangulatos, teljességgel rajzfilmszerű, és minden pillanatában imádni való a Luigis Mansion 3, ami minden Switch-tulajnak kötelező vétel, és ha megvan, akkor nagyon nehéz abbahagyni, igazából nem is tudom, mikor találkoztam utoljára ennyire addiktív játékkal. Luigival ráadásul multizni is lehet, úgyhogy össze lehet hívni a haverokat is egy kedves kis közös rettegésre.