Edgar Wright a Cornetto-trilógiával alapozta meg hírnevét, hiszen a Simon Pegg és Nick Frost főszereplésével készült filmek mindegyike – Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Világvége – egészen kiváló lett. Bár ezeken kívül is csinált szerethető filmeket – Scott Pilgrim a világ ellen, Nyomd, Bébi, nyomd! –, a legutóbbi műve – Utolsó éjszaka a Sohóban – már nem sikerült annyira jól, a Stephen King-regényből adaptált A menekülő ember pedig már határozottan azt mutatja, hogy Wright éppen egy lejtőn gyalogol előre.
Stephen King azonos című regényét egyszer már megfilmesítették: 1987-ben, épp a Predator premierjének évében mutatták be az első változatot Arnold Schwarzenegger főszereplésével. Mondhatnánk, hogy ez egy rohadt erős év volt Schwarzi számára, de az a helyzet, hogy a méltán sikeres dzsungeltúra mellett nem festett valami jól a másik produkció, ami ráadásul az azóta eltelt közel negyven év alatt egészen előnytelenül öregedett. Wright tehát okkal érezhette azt, hogy érdemes ismét nekifutni a forrásanyagnak, hiszen annak sztorijából egy ma talán még érvényesebb akciófilmet is ki lehetett volna pörgetni.
A regény egy disztópikus Amerikában játszódik, melynek társadalmából gyakorlatilag elpárolgott a tisztes középosztály és a népesség a lecsúszott, elszegényedett plebszre és gazdagokra tagozódott. Az előbbieket persze le kell foglalni valamivel, hogy ne legyenek nagy bajok, ezért mindenki teljesen ingyen kapja a televíziót – ami nem mellékesen használat közben figyeli a nézőjét, ahogy azt egy normális disztópiában illik –, melyen keresztül egy hatalmas médiakonglomerátum agyzsibbasztó showműsorokkal szórakoztatja a tömegeket.
A legsikeresebb ilyen műsor A menekülő ember című vetélkedő, melynek versenyzőire profi bérgyilkosok vadásznak harminc napon keresztül, aki pedig túléli a tripet, őrületes összeget nyer és azonnal maga mögött tudhatja a nélkülözéssel teli hétköznapokat. Ebbe a műsorba jelentkezik a Glen Powell által megformált Ben Richards, aki súlyos indulatkezelési problémákkal küzd, mely miatt a show csúcsproducere (Josh Brolin) meglátja benne a nézettségi rekord lehetőségét. Emberünk egyáltalán nem akar sztár lenni, csak a családját rángatná ki a nyomorból, hamar rájön azonban, hogy a halálos vetélkedőben a készítők magasról tesznek a játékszabályokra.
Érdekes, hogy idén egy másik King-mozit is bemutattak, ami hasonló témát dolgoz fel, hiszen a hatalmasok A hosszú menetelés című filmben is egy a résztvevők halálával végződő versennyel próbálják elterelni a figyelmet egy bukott társadalom fundamentális problémáiról. Ez a darab csendesebb, drámaibb, karakterközpontúbb formában dolgozta fel az izgalmas témát, Wright filmje azonban egy vérbeli akciómozi és ezzel párhuzamosan sajnos a médiakritikája is kevésbé kifinomult, mondhatni harsányabb, sőt, bátran nevezhetjük szájbarágósnak. Nem arról van szó, hogy a rendező ne tenne érvényes állításokat, hiszen filmje markáns kritikát fogalmaz meg a média által elkövetett népbutításról, a tömegek manipulációjáról, a kisember semmibe vételéről és a mesterséges intelligencia felhasználásával elkövetett tényhamisításokról, de mindezt a lehető legdirektebb módon tárja a nézők elé, ráadásul a cselekmény egyes pontjain a szereplőkkel mondat ki olyan dolgokat, melyekre addigra – köszönjük szépen, de – magunktól is rá tudtunk jönni.
Ennél kicsit nagyobb baj, hogy erről a filmről képtelenség megmondani, hogy az az Edgar Wright rendezte, akinek a bevezetőben említett trilógia frenetikus, szakértő gonddal megkomponált poénjait köszönhetjük. Igazából csak a jól válogatott zene árulkodik arról, hogy olyasvalaki ült a rendezői székben, aki a Nyomd, Bébi, nyomd!-ban képes volt a soundtrack ütemeire akciójeleneteket komponálni, ezen túl hiába is keresnénk a Wright korábbi munkáit jellemző frenetikus humort vagy önreflexiót és egyetlen, nagyjából negyedórás jelenetsort leszámítva a kreatív akciójeleneteket is elfelejthetjük.
A menekülő ember tempója ugyanis a felétől áldozatául esik a teljesen feleslegesen elnyújtott, több mint kétórás játékidőnek. Azt, amit a hatalmával visszaélő médiáról akar közölni, simán el lehetett volna mesélni másfél óra alatt is, arról nem is beszélve, hogy az üresjáratok csúnyán megtörik a film lendületét. Egyedül Glen Powellt nem érheti kritika, ő ugyanis az első másodperctől az utolsóig teljes erőbedobással hozza a karakterét, aki amúgy egy agresszív suttyó, de a szíve legalább a helyén van. Nem tökéletes akcióhős, jobbára a szerencsén és nem a képességein múlik, hogy túléli a bérgyilkosokkal való találkozásokat, de épp ezért nagyon lehet neki szurkolni. Powell még akkor is hozza, amit kell, amikor a film az utolsó harmadában valami egészen érthetetlen okból végleg tempót vált, behoz egy tökéletesen felesleges, irritáló és hiteltelen karaktert, és az addig többé-kevésbé következetesen építkező cselekmény eldobja a logika szabályait.
Ez a váltás végleg kinyírja a filmet, amiben addig a hektikus tempó ellenére is simán találhatott annyi szórakoztató elemet a néző, hogy ne távozzon csalódottan a moziból, ha ez a színvonal kitartott volna a végefőcímig. Hiszen az alkotás retrofuturisztikus világa jól kitalált, főhőse szimpatikus, jól eljátszott, az akció pedig kezdetben egészen pofás és még izgalmas is. Aztán Wright kifogy a mondanivalóból és nemcsak hogy elkezdi önmagát ismételni, de a végére már láthatólag el is megy a kedve az egésztől, a finálét pedig úgy összecsapja, hogy rossz nézni. Addigra nemcsak a mondanivaló fárad el, de a cselekményből a logika, az akcióból pedig a koreográfia tűnik el végleg.
Nagy csalódás A menekülő ember új feldolgozása, egyrészt a rendező, másrészt pedig a főszereplő személye miatt. Egyfelől ugyanis itt van Glen Powell, aki akciósztárként egy igen komoly erődemonstrációt tesz le az asztalra, másfelől viszont teszi ezt egy olyan filmben, amit Edgar Wright úgy hozott le, hogy ennyi erővel simán kiírhatta volna a csapóra: bocsi srácok, ezt most csak bérmunkában csinálom. Wrightnak biztosan tetszett King regényének ötlete, de alkotói elképzelése már nem sok lehetett arról, hogyan is akarja azt kibontani. Az eredmény egy jól induló, de hamar elfáradó, a végére teljesen következetlenné és ötlettelenné váló alkotás lett egy kétségkívül kompetens színésszel, akin tényleg nem múlott semmi.
