Kiüresedett, futurisztikus szerelmi sztori a legjobbak közül, avagy mi történik, ha a mesterséges intelligencia túlságosan is emberközelivé válik, a hangja pedig Scarlett Johanssoné?
Spike Jonze nem készít túl gyakran filmet, de amikor mégis, akkor nagyon betalál. Kultikus videoklipes munkái mellett a ’99-es A John Malkovich menet óta mindössze két filmet sikerült megrendeznie (a 2002-es Adaptáció-t, és a 2009-es Ahol a vadak várnak-ot), szóval nem mondhatnánk, hogy túl sok melót vállal a pénzért, de most már azt sem, hogy kizárólag Charlie Kaufman forgatókönyveit igyekszik vászonra vinni. A nő teljes egészében saját műve, írta és rendezte Spike Jonze, ahogy mondani szokták, és valahol tényleg olyan is, mintha meg akarta volna mutatni, mire képes, hogy milyen is az a bizonyos Jonze-íz.
A Her tökéletesen összegzi a rendező munkáját, szinte minden filmjének hangulata megjelenik benne, ha csak egy pillanatra is, és mivel remek mozikról beszélünk, egyáltalán nem fogjuk bánni ezt a fajta best ofot. Oké, hatalmas plüss-szörnyekre nem kell számítani, minden másra viszont nyugodtan. Csodaszép képek: pipa. Semmi máshoz sem hasonlítható hangulat: pipa. Videoklipes szekvenciák: pipa. Mi kell még?
Mondjuk egy jó történet, de hát az is megvan. Theodore Twombly (Joaquin Phoenix, aki lejátssza a csillagokat is az égről) a jövő MZ/X-e nem fényposttal küld bizonyos eszközöket vissza a múltba, egy irodában ül, és leveleket ír olyan emberek helyett, akik nem tudják tökéletesen kifejezni magukat, de szeretnének szeretteiknek valami szívhez szólót küldeni papíron. Theodore egy csúnya szakítás után, magányosan telepít fel egy új operációs rendszert, ami a világon először mesterséges intelligenciát használ, hogy kommunikáljon a felhasználóval, akár bárhol és bármikor is egy külön eszköz segítségével. Főhősünk így találkozik a gép lelkével, a teljesen emberi hanggal, Samanthával, akibe szépen lassan beleszeret.
Az érzelmekre is képes rendszerrel folytatott kapcsolata rengeteg kérdést vet fel, amelyeket az átlag romantikus filmek túlságosan mélynek titulálnának, de itt bőven belefér a szerelem olyan kérdéseinek feszegetése, amelyeket a filmtörténelemben furcsa módon még nem igazán tett fel senki. Az, hogy Jonze szerint létezhet testen kívüli szerelem, amely mindent elsöpör, még nem újdonság, az viszont már igen, hogy a kiüresedés, a boldogság megtalálásának módjai hogyan kerülnek elő: egyrészt sci-fibe illő, másrészt nagyon is hagyományos módon, és ezek keveredése adja majd a film nagyon furcsa, de nagyon szerethető hangulatát.
A nő egészen az elejétől a végéig üzembiztosan működik, befejezésével pedig egyfajta romantikus Fight Club-bá alakul, ahogy a főhősök nézik a kiüresedett várost, ami ezúttal belülről omlott össze, de talán valami új kezdetét hozza el a jövő. Spike Jonze ezzel a filmmel akkorát gurít, amit nagyon nehéz lesz megugrania. Azt azonban jobb észben tartani, hogy a műfaji meghatározással ellentétben nem romantikus vígjátékra váltasz jegyet, és bár nevetni többször fogsz a több mint kétórás játékidő alatt, egy olyan romantikus filmet fogsz látni, ami nem hogy nem kínos, hanem egyenesen újszerű, ultramodern és nem utolsósorban: fontos.