Jon Favreau előtt illik leborulni, ő hozta el nekünk ugyanis a Vasember első két részét, na meg az Elf-et is, szóval tisztában vagyunk azzal, hogy tud ő, ha akar. És általában akar, még akkor is, ha színészként akkora blődlikbe is beszáll, amelyekre nincs sok magyarázat. Páros mellékhatás, hogy mást ne mondjak. Favreau úgy jelenik meg lelki szemeink előtt, mint a kicsit vicces, kicsit túlsúlyos figura, aki sosem túlzottan sziporkázó, mégis illik szeretni, de azt sosem hittük volna, hogy ezt a szeretetet pont egy gasztro-feelgood-filmmel fogja előhozni belőlünk a legjobban.

A séf egy szinte tökéletes film. Nincs túlspilázva, nincs túlírva, van egy aprócska alapsztorija, amire felhúz közel kétórányi kajapornóval társított mosolygást és őszinte bámulást, de úgy, hogy egy percig se lehessen ráhúzni, hogy bármire is hasonlít. Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy egy filmben hol jön a konfliktus, hol jön a boldog rész, hol romlik el megint minden és azt is pontosan tudjuk, hol jön a happy end. A Chef azzal zavar meg, hogy egyáltalán nincs benne konfliktus. Azaz ez nem teljesen igaz, hiszen a történet szerint a főhős Carl Caspert kirúgják állásából, ráadásul a volt feleségével élő tízéves fiával sem nagyon találja a közös hangot, de az egész problémakör annyira könnyedén van tálalva, mint egy habdesszert.

A történet egyetlen gonosz karaktere, Casper főnöke, aki gyorsan kikerül a történetből, innentől kezdve csak jó fej, konstruktív, kedvelhető karakterekkel találkozik az ember, erre pedig azért már csak elégedetten csettint az ember, mert ilyet még nem annyira láttunk moziban. Favreau-n azért csak elmosolyodik az ember, mert író-rendezőként a szexpajtijának Scarlett Johanssont, volt feleségének pedig Sofia Vergarát tette meg, ami már önmagában is a sci-fi kategória határait feszegeti, de elhiszed ezt is, hiszen a szép nők is vonzódnak a zsenikhez, legyenek azok zenészek vagy szakácsok, tökmindegy.

A séf részben felnövéstörténet, részben road movie, te száz százalékig foodporn, igen, ez pornó kajákkal, amiről nem fogsz tudni úgy kijönni, hogy nem akarsz rögtön harapni valamit, súlyosabb esetben azonnal fel akarod újíttatni a konyhádat. Szeretjük ezt az egész feelgood-bombát még azért is, mert még a mellékszerepekre is olyan színészek ugrottak be, mint Dustin Hoffmann, Robert Downey Jr. vagy Oliver Platt, szeretjük azért, mert a kaja mentén mutatja be Amerika egy részét, és azért, mert engedi úgy kikapcsolni az embert, hogy bár nem rugaszkodik messzire a sablonosságtól, mégis valami frisset ad.

Ha szükséged van majdnem kétórányi menekülésre a világtól, és szeretsz brutálisan csodaszép ételeket nézegetni, akkor be kell ülnöd A séf-re. Utána jobb kedved lesz. Már csak azért is, mert nem sok film volt képes arra, hogy egyszerre mutasson úgy elvált anya és gyerek karaktert, hogy ne akarjuk egy rántással kitépni a mozi székét és a vászonhoz csapni. Itt még ez is sikerül. Könnyű és finom. De nagyon.