Pénz beszél, farkas vonyít – A Wall Street farkasa-kritika

Scorsese biztosra ment; az év végére időzítette minden idők egyik legszórakoztatóbb bukástörténetét, hogy még véletlenül se felejtsük ki 2013 legjobb filmjei közül.

Scorsese már olyan rutinos a törvényesség határain túl munkálkodó szubkultúrák bemutatásában, hogy ha ennél jobb lenne a témában, elkezdenénk gyanakodni. Ezúttal Jordan Belfort élete került sorra, aki Stratton Oakmont nevű cégével a nyolcvanas évek végén dollármilliókat fejt le az amerikai tőzsdepiacról. Nem kispályásként nyomta: naponta annyi kokót és betiltott gyógyszert tolt az arcába, mely még egy mexikói drogbárót is zavarba hozott volna. Fénykorában képes volt a keleti part összes értékelhető külsejű prostiját egy buliba összecsődíteni, a pénzt pedig szó szerint két kézzel szórta. Volt is neki miből; a piac által addig mellőzött kis értékű ügyletekkel robbantott kasszát, persze nem egészen legálisan.

A Wall Street farkasa a rendező szinte összes kézjegyét magán viseli. Egyedül a naturálisan ábrázolt erőszakot kell nélkülözniük a rajongóknak, ami nem is csoda, hiszen ezúttal nem spagettiszószos szakállkában társalgó olasz gengszterek vitatják meg a riválisok feltrancsírozásának módját, hanem öltönyös, reklámvigyorral pusztító yuppiek szedik le a rezsire félretett pénzt szerencsétlen kisemberekről. A narráció ennek megfelelően szarkasztikusabb, mint valaha.

Belfort szerepében a csúcsformában pörgő DiCaprio a legviccesebb rohadék, akit az utóbbi években láthattunk. Mindegy, hogy éppen túladagolás-közeli állapotban, nyálcsíkot húzva maga után kúszik a Lamborghini felé, vagy lelkesítő monológgal telefonon húz le tízezer dollárral egy feleségétől rettegő palimadarat, a vászon biztonságosabb oldalán a röhögés garantált.

Scorsese ezúttal a vígjáték és a bűnfilm elemeit elegyíti, az eredmény pedig helyenként már az abszurditás határát súrolja. Ez persze nem véletlen, hiszen a törvény őreit leszámítva ebben a történetben mindenki be van drogozva a nap huszonnégy órájában. Egyes párbeszédek már inkább az Üvegtigris-t juttatják eszünkbe, mint a mester korábbi munkáit, néhány bombasztikus geg pedig a műből kiragadva is simán milliós megtekintéseket hozna a YouTube-on.

Van tehát minek örülni. A szövegkönyv pazar, a színészek teljesítménye hibátlan (külön ki kell emelnünk Matthew McConaughey epizódszerepét), a sztori és a karakterek érdekesek, a hangulat megteremtésében pedig ezúttal sincs hiba. Egyetlen aprócska negatívum azonban feltétlen említést érdemel: a film sajnos legalább fél órával hosszabb, mint kellene. A mester egyes jeleneteket indokolatlanul bő lére enged, néhol pedig egyenesen funkciótlan szcénákkal növeli a játékidőt. Szerencsére az alkotásban van annyi kraft, hogy a felesleges rizsát is hajlandóak vagyunk elnézni neki.

Az alkotó korábbi bűnfilmjeihez hasonlóan A Wall Street farkasa sem akar direkt értékítéletet lenyomni a torkunkon. Az események komédiába hajló, de azért kellően tárgyilagos és hatásosan súlypontozott bemutatása anélkül is állásfoglalásra készteti az igényes közönséget, hogy Scorsese hegyomlásnyi közhelyeket realizálna filmjében. Ezt persze már megszokhattuk tőle, mint ahogy azt is, hogy aktuális munkájával erőlködés nélkül szállítja az év egyik legjobb moziját.

9/10

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon