A Netflix elég nagyot vállalt A Willoughby testvérek kalandjai című animációs filmjével, ami maximum akkor ajánlható gyerekeknek, ha azok a gyerekek 20 év felettiek.
Pedig alapjaiban véve a Willoughbyk cukik, nagyon rajzfilmesek, nagyon színesek, majdnem nagyon szagosak is, csak hát… ott van az, hogy ki akarják nyírni a szüleiket. Nem úgy poénból, hanem tényleg. Mert hát a gyerekek szülei, fogalmazzunk úgy, hogy ordas nagy pöcsök, akik egymás iránt érzett óriási szerelmükön kívül csak gyűlöletet tudnak érezni mindenki iránt, így még a gyerekeiket is utálják, akik enni sem kapnak, ha éhesek, be kell érniük maradékokkal, vagy ellopják a szülők kajáját, de akkor meg mehetnek a szeneskamrába büntetésbe.
Egy napon egy árva kisbabát találnak a kapujuk előtt, akit megpróbálnak eljuttatni szerető szülőkhöz, miután a szüleik szokás szerint ordas nagy pöcsként viselkednek, és nem kérnek belőle. Így jutnak el a város határában édességet gyártó Melanoff kapitányhoz, majd megvilágosodnak: ha ők is árvák lennének, lenne esélyük arra, hogy befogadja őket egy szerető szülő. És ők elhatározzák, hogy mindent megtesznek azért, hogy árvák legyenek.
A négy gyerek elküldi anyut és aput egy túlélhetetlen kalandtúrára, amire el is ruccannak, de apu és anyu nagyon nem akar belehalni az utazásba. Igen, ez már így is kicsit necces. De van még tovább is! Szóval Tim és a többiek a nyakukba kapnak egy elvileg olcsó és pocsék dadust, akiről persze kiderül, hogy fantasztikus, és miután összeverődik Melanoff, a dadus, plusz a gyerekek, megpróbálják túlélni ezt az egész kalandot házeladással, árván maradással és a gyámügy fenyegetésével együtt.
Persze mindez úgy van tálalva, mintha egy gigantikus, ezerszínű cukorkástálba markolnál bele, amiben itt-ott akad egy-egy olyan darab, aminek fura íze van. Az animáció nagyon egyedi, ügyesen játszanak azzal, hogy minden olyan kézzelfoghatónak tűnik, fonálszerű, bolyhos, mégis CGI-animáció ez, amit tényleg marha jó nézni. De aztán jó eséllyel nem érted majd, hogy mit akartak ezzel az egésszel.
A sztori egyébként Lois Lowryé, aki 2008-ban írta meg könyvben a Willoughbyk történetét, és elvileg jól kellene szórakoznia rajta kicsiknek, nagyoknak egyaránt, viszont nem biztos, hogy szeretném elmagyarázni a gyerekeknek, hogy hát igen, ez a négy gyerek akkor most kinyírja a szüleit. Igen, megöli. Mi, hogy olyat nem szabad? Nem, nem szabad megölni senkit. Még akkor sem, ha cukin van tálalva.
Felnőttként egyébként már más a helyzet, akár tényleg elég komoly tanulságokat is le lehet vonni ebből az egészből, hiszen rengeteg már felnőtt „gyerek” él olyan családi háttérrel, ahol a szülők borzasztóak, és folyamatosan csak az elnyomás, megalázás és negativitás árad otthonról, ami megnyomoríthatja az ember életét. Ha így nézzük a történetet, akkor igenis van tanulsága: nem vagy felelős a szüleidért, és nem tudod megváltoztatni őket, de ettől még találhatsz olyan új családra, akik nagyon is figyelnek rád, és a gondodat viselik.
A The Willoughbys igazából ide-oda csapong, egyik szála sem igazán fajsúlyos, a végére totálisan szétesik, de mégis képes egy fontos pontnál kikötni, és ez a mondanivaló brutálisan súlyos egy gyereknek. Még akkor is, ha ezerszínű cukorkák közé rejtik. Azt viszont nem lehet elvitatni a filmtől, hogy egészen csodálatosan fest, egyedibb, mint bármi, ami animációs film címszóval a mozikba vagy a streamszolgáltatókhoz került az utóbbi időkben.
Viszont még felnőttként is felhúzom a szemöldökömet, ha egy rajzfilmben azt látom, hogy a szülők hagyják halálra fagyni a gyerekeiket. Igen. Így. Szülőként különösen erős ez. De azért szerencsére más is erős: eredeti hanggal nézve a Macska hangja egyenesen zseniális, Ricky Gervais csakis önmagát hozza, persze nem a Golden Globe-os mindenkit a porig alázó önmagát, csak a vicces, finoman szarkasztikus énjét, bár igazából ennyi erővel akár másodpercenként belerúghatott volna verbálisan durván mindenkibe, az sem durvább, mint a szülőgyilok.