„Mi volt ez a film? Ez egy csicska film volt. Nem értettem belőle semmit. Büdös, csicska film!” – mondta a haverjával a moziból kifelé tartó, ránézésre sem IQ-bajnok srác az Ad Astráról kisétálva, és valahol sajnáltam. Ehhez a filmhez ugyanis az kell, hogy lehetőleg ne használd a csicska jelzőt indokolatlanul a mindennapjaidban. Hogy légy kifinomultabb, hogy ne légy irreálisan hangos, hogy tudj magadba nézni, akár hosszú-hosszú órákon keresztül. Az Ad Astra – Út a csillagokba ugyanis az előzetesei alapján lehet, hogy egy csavaros űrthrillernek tűnt, de tulajdonképpen egy meglepően szerény dráma, a szerény jelző azonban a látványra egyáltalán nem illik.

Ez a kettősség kikezdheti néhány néző türelmét, ők nem fogják érteni, miért hallgat állandóan Brad Pitt az űrben, hogy miért csak belső monológokban beszél sokszor, hogy mi a fene ez az apakeresős bolygóközi izé. Lehet ugyan szimpla sci-fiként is nézni, de az Ad Astra így sokkal kevesebbet ad, és azt is nagyon lassan. Brad Pitt ugyanis próbálja kibogozni, hogy mi a fene történik körülötte, és mindez nem harsányan vagy akciódúsan történik, inkább egy belső trip ez, amihez grátisz jár egy elképesztően látványos űrfilm is.

A film sztorija a közeljövőben játszódik, amikor is egy folyamatosan ismétlődő, furcsa, de pusztító energiahullám fenyegeti az emberiséget. A nyomok egy régen halottnak hitt expedíció tagjaihoz vezetnek, a Lima Projekthez, amely régebben értelmes élet után kutatott a galaxisban, a csapat azonban már nagyon régen nem adott életjelet magáról. Roy McBride (Brad Pitt) ekkor kerül képbe, a projekt vezetője ugyanis apja, Clifford (Tommy Lee Jones) volt, akit legendás asztronautaként mindenki imádott, aki csak él. A SpaceCom arra kéri Royt, repüljön a Marsra, és juttasson el egy üzenetet a Limához, ami szerintük még valamilyen formában létezik, az legalábbis egyre valószínűbb, hogy az apja nem halt meg, tőle jönnek a lökéshullámok is, úgyhogy jó lenne, ha valahogy meggyőzné a fatert, hogy menjen tényleg nyugdíjba.

Innentől pedig elkezdődik egy road movie, vagyis inkább space movie, ilyen műfaj tényleg nincs, de akkor hívjuk mostantól űr-road movie-nak. Bolygóról bolygóra, űrhajóról űrhajóra utazunk, és bolyongunk a számunkra ismeretlenben egy csávóval, akinek nem a táj ismeretlen, hanem saját maga. Nem tudja, miért idegeníti el magát azoktól is, akiket szeret, nem érti a vágyait, nem tudja, ki is ő valójában. Csak azt tudja, hogy nem boldog.

Brad Pitt isten tudja, mikor volt utoljára ennyire jó. Mostanában csak akkor hívják, ha Brad Pittet kell játszani egy filmben, és bár a Volt egyszer egy… Hollywoodban is remek volt, a karaktere jóformán rá volt szabva, így azért egy fokkal könnyebb jónak lenni. Roy azonban semmihez sem hasonlít, mint amit Pitt bevállalt mostanában, egy nem annyira tökös, nagyon introvertált, zavart karakter, a színész pedig olyan precízen jeleníti meg minden rezdülésével a férfi kétségeit, hogy azért jobb helyeken díjakat szoktak hozzávágni az emberekhez.

Az Ad Astra az ő játékától is nagyszerű, de attól is, hogy remekül építi fel a rétegeit, amik tökéletesen simulnak egymásra, akkor is, ha a néha horrorisztikus űrhajós jelenetek papíron nem különösebben jönnek össze egy énkeresős drámával. Mintha tudná, hogy mikor lesz unalmas a monologizálás, bedob egy-egy izgalmasabb jelenetet, aztán néhány extrémen látványos jelenetet az űrben repülgetésről, ezen a hullámon pedig szépen lassan elevickél a végéig, ahol le lehet vonni a tanulságokat.

Mert miről szól ez a film valójában? Persze, arról, hogy Pitt megy, megkeresi az apját, aztán vagy megmenti a világot, vagy nem. Ez viszont így nem igaz. Az Ad Astra a magányról szól, arról, hogyan tudja kicsinálni az embert az üresség, hogy mi van, ha csak arra koncentrálunk, hogy mi az, amink nincs, és nem látjuk, hogy mi az, amink van, és rengeteget ér. Hogy mi történik, ha hagyjuk, hogy az események sodorjanak minket, és nem vesszük kézbe a gyeplőt. Mindezt teljesen szokatlan módon tálalja, de hatásosan teszi a dolgát. Az Ad Astra nem mindenki filmje, egy nagyon csendes, nagyon látványos dráma, de ha hajlandó vagy utazni vele az ürességbe, és nem röhögöd pofán zsigerből, akkor meghálálja a szeretetet.