David O. Russell a 2010-es A harcos óta az Akadémia valóságos poszterfiúja. Ha olyan rosszmájúak lennénk, mint amilyenek nem vagyunk, akkor azt is mondhatnánk, hogy ha idén csak egy reklámspotot rendezne kedvenc színészeivel, valahogy azt is betuszkolnák jövőre valamelyik kategóriába. Legújabb alkotása ismét masszív dózisban kapja az elismeréseket.

Az FBI a hetvenes évek végén egy rakás korrupt közszereplőre hozta a frászt ABSCAM fedőnevű akciójával, melynek egyik vezéralakja egy kiugrott szélhámos, Mel Weinberg volt. Weinbergnek az volt a dolga, hogy egy kitalált sejk nevében politikusokat vesztegessen meg, akikre néhány nappal később ballonkabátos ügynökök rúgták rá az árnyékszék ajtaját. Az akció teljes sikerrel zárult; összesen nyolc közszereplőre sikerült ráadni a szürke csíkos pizsamát, a volt csaló pedig valóságos sztár lett ügyészi körökben.

Az érdekes sztorit a nyolcvanas években egyszer már filmre akarták vinni John Belushi főszereplésével, de a színész korai halála sajnos betett a terveknek. Közel harminc évnek kellett eltelnie, mire egy forgatókönyvíró ismét megtalálta a sztorit. Az ő szkripjét később néhányszor még átírták, az eredetileg a rendezésre kiszemelt Ben Afflecket pedig David O. Russellre cserélték, így végre megszülethetett a valóságot nem kicsit kiszínező Amerikai botrány.

Russell hívó szavára az összes favoritja összeugrott egy örömfilmezés erejéig. Nem lehetett nehéz őket meggyőzni, hiszen a rendező színészvezetése mára a védjegyévé vált. Ráadásul a forgatókönyvet kifejezetten kedvenceire dolgozta át, így a remek gárda igazán elemében érezhette magát. Most pedig kibontjuk a szuperlatívusz-puttonyt; Christian Bale nem kevesebb mint zseniális a kopaszodó szélhámos szerepében.

Azt is kemény meló lenne eldönteni, hogy vajon a neurotikus feleségét alakító Jennifer Lawrence, vagy a szeretőjét/bűntársát megszemélyesítő Amy Adams alakítása kedvesebb-e a néző szívének, az egyre jobb Bradley Cooper pedig ismét befogja ellendrukkerei száját. Jó szokásához híven a mester ezúttal is hagyja improvizálni színészeit, kézikamerájával pedig szinte az arcukba mászik. Az eredmény négy elképesztő jutalomjáték, amit még akkor is öröm lenne végignézni, ha a mozi nem állna ilyen biztos lábakon.

A morálisan megkérdőjelezhető FBI-akcióba beszervezett csaló, a hiperaktív ügynök, illetve az oldalukon tevékenykedő hölgyek kétségbeesetten próbálják visszaszerezni a kontrollt elszabadult hazugságaik, vakvágányon araszoló életük felett, míg a lépre csalt polgármester (a korábban nem említett, de szintén remek Jeremy Renner) csak jobbá szeretné tenni a világot. Közös tragédiájuk, hogy szándékaiktól függetlenül ezt a játékot senki nem úszhatja meg tiszta lelkiismerettel. Szerencsére a történetben rejlő erkölcsi petárdák nem sülnek be, bár a karakterközpontúság néhol érezhetően a mondandó rovására megy. Ezen persze nem szabad csodálkozni egy olyan rendező esetében, aki ennyire rajong hőseiért.

A művészeti rendezés tekintetében ismét bele kell nyúlnom abba a bizonyos puttonyba. A kiváló díszletek, jelmezek és frenetikus frizurák egyenesen a hetvenes évek Amerikájába teleportálják a nézőt. A brutális hajszerkezetek miatt néhányan egészen biztosan ki fogják köpni a popcornt. Például az a pillanat, amikor Bale mérnöki pontossággal felhelyezett parókáját Cooper egy laza kézmozdulattal szétbarmolja, igazi rekeszizom-erősítő gyakorlat.

Az Amerikai botrány favorizálásával az Akadémia tulajdonképpen biztonsági játékot játszik. Itt egy film, ami brillírozó színészek tolmácsolásában élő-lélegző korrajzban mesél arról, milyen az, amikor a hazugságok önálló életre kelnek. A voksoló tagok valahogy így okoskodhattak: A tanulság – semmi nem fekete vagy fehér – univerzalitása kipipálva, az alkotók kompetenciájához szemernyi kétség sem férhet, zene, díszletek, jelmezek, frizurák rendben… Dobáljuk meg szobrokkal!

9/10

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon