Több horror, több brutalitás, hosszabb játékidő, kevesebb sztori – de akkor mi a fenéért nyomaszt Pennywise 169 percen keresztül a moziban?
Aki olvasta Stephen King AZ-jának két kötetét, az tudja, hogy a második könyv nagyon más hangulatú, sokak szerint jóval gyengébb is, így nem nagyon kell meglepődni azon, hogy a filmes folytatás sem egyenletes minőségű, de tovább viszi a Vesztesek és kedvenc bohócuk sztoriját, aztán le is zárja azt. De miért kellett ezt 169 percen keresztül művelni? Csak. Mert kibírtad az Endgame hosszúságát is, akkor bírd már ki ezt is. Az IT – Chapter Two indokolatlanul hosszú, és bár nem fáj nézni ennyi időn keresztül, azért akadnak kérdések bőven a filmmel kapcsolatban.
Egyrészt olyan a két mozi, mintha két különböző rendező készítette volna, de ezt is bátran rá lehet fogni a könyvekre. Az első rész ugyebár arról szólt, hogy pár gyerkőc összeverődik a nem annyira festői Derry városában, hogy legyőzzön egy természetfeletti lényt, de ami ennél sokkal nyomasztóbb, az a való világuk, amely sokkal horrorisztikusabb, mint bármilyen ezerfogú, harapós bohóc. Molesztálás, késes főfasz, elnyomó anyu, van itt minden, ami megnyomorít pár életet, ehhez képest Pennywise maga a megváltás a lebegésével.
Az első epizód végén a Vesztesek legyőzik Pennywise-t, de tudjuk, hogy 27 évente visszatér, és nézd csak, most pont idő van, eltelt a 27 év, történik is egy brutális gyilkosság, amiben megint csak nem a bohóc, hanem a valódi élet a súlyosabb tényező. Az azóta már felnőtt Mike jól körbe is telefonálja a társaságot, hogy ugyan térjenek már vissza a városba, rúgjanak be, aztán jaj, lenne itt még valami, igen, ki kellene nyírni már megint egy szörnybohócot, még jó, hogy eszébe jutott, eddig is a nyelve hegyén volt, de hát olyan jót beszélgettek minden másról, hogy pont majdnem kiment a fejéből. Senki sem akar hallani a dologról, de aztán mindenki meggyőződik arról, hogy muszáj megtenniük, amit megkíván tőlük egykori városuk. Meg a saját életük, mert Pennywise érthető okokból elég pipa a csapatra.
Az élet nem hajtott át mindenkin nyom nélkül, még mindig bulldózerrel jár, így nagyjából az összes tag megérezte a Derry-időket, Beverly például egy igazi pöccsel él együtt, Bill horrorkönyveket ír, Richie-ből stand up komikus lett, Ben lefogyott és kőgazdag, izmos félistenné vált, Eddie-ből kockázatelemző lett, és egy borzasztó házasságban él. És nagyjából ennyi. Nincs bennük több.
Gyerekként még simán tudtál értük aggódni, most viszont valahol elveszett a varázs, és erről nem a színészek tehetnek,
ők mindent megtesznek azért, hogy a már felnőtt Veszteseket is a szívedbe zárd, de mégis azt várod, hogy ugorjunk vissza az időben, és nézzük, mi történt még a gyerekkel.
A már felnőtt karakterek még mindig pont ugyanúgy viszonyulnak egymáshoz, ugyanúgy szólogatnak be egymásnak, ugyanúgy vonzódnak a másikhoz, nem változott gyakorlatilag semmi, csak pár évtized telt el, új színészek játsszák őket, csak hát kikerült a képből az a nyomor, ami meghatározta az életüket, és ami igazán szívfacsaróvá tette az első részt.
És ez óriási baj, mert ez mozgatta előre az egész történetet. Nyilván Pennywise sem az, akinek látszik, hanem a gyermeklét összes horrorja egy fura formában, akit valahogy le kellene gyűrnie a társaságnak, hogy boldog lehessen. Igen, az IT történéseit illik idézőjelbe tenni, mert tulajdonképpen semmi másról nem szól ez az egész véres haccacáré, mint a szörnyű gyerekkori traumákkal való leszámolásról, csak mindezt horrorisztikus formában teszi.
Ha nincs dráma, akkor viszont mi marad? Horror. De abból jóval több akad a mostani menetre, néha tényleg baromira ijesztő módon teszi a dolgát a film, hogy befogja azok száját is, akik szerint nem volt elég kemény az első rész.
Hát itt van minden, de ez 169 percen keresztül nem tudja elvonni az ember figyelmét arról, hogy sokkal sekélyesebb a történet, jóformán nincs is.
Ráadásul a sztori néhány pontja kifejezetten nevetséges is, de hát ezt köszönjük Kingnek, aki ezeket a fordulatokat megírta, és aki egyébként vicces módon most egy kicsit közelebb is került a filmjéhez a szokásosnál.
Jóval keményebb az AZ – 2. fejezet az első résznél, de mégis üresnek hat, legtöbbször lesüllyed egy átlagos horror szintjére, ráadásul a CGI sincs mindig a topon, és semmi sem indokolja, hogy közel háromórásra duzzadjon. De le lehet vonni belőle a tanulságokat: a gyerekkori traumák megölik az embert, így érdemes leszámolni velük, nehogy nagyon nagy baj történjen. Ha veszed a fáradságot, hogy megharcolj a démonaiddal, akkor még lehet boldog életed. Nem mindenkinek sikerül, de érdemes harcolni azért, hogy ne nyomorodj meg egy életre. És igen, a saját démonaid is ijesztőek, de nem legyőzhetetlenek.