Az év egyik legmegosztóbb filmje. Nem ezt beszéltük meg, kedves Snyder úr. Ez így, ebben a formában nem az új Sötét lovag, de sokkal jobb, mint a Superman visszatér.

Mi repült ott az égen? Talán egy rakéta? Egy ufó? Maga Pataky Attila? Ja, nem, csak Superman. Szerencsétlen, megtépázott hírnevű séróbáró szuperhősünk sokadszorra próbálkozik meg azzal, hogy helyére állítsa a renoméját, de az a bizonyos renomé csak nem akar állni, dől, mint a részeg biciklis postás. Azért furcsa ez, mert Superman ilyen nyertes helyzetből talán még sosem várakozott a trón elfoglalására. Az acélember problémája pont az, hogy túl sokat ígért, helyette viszont valami teljesen mást hozott, amitől a mozinéző nem feltétlenül lesz boldog.

Amikor elkezdődött a film előkészítése, több hektoliternyi tejet és vajat kezdtek zúdítani a rajongókra, ígértek itt mindent, egy realisztikusabb Supermant, amolyan Batman-módra elkövetett rebootot, akciót, történetet, ingyen sört, örök életet, de legalábbis egy tökéletes szuperhősfilmet mindenképpen. És hittünk nekik. Miért ne hittünk volna, hiszen Zack Snyder tud rendezni, ha akar, David S. Goyer is képes megírni a csodát, ha a csillagok is úgy akarják, Christopher Nolan nevének megjelenése pedig mindig kinyitja a pénztárcákat, és a mosolytárat is a moziból kifelé jövet. Nem lehetett volna ezt elhibázni. Az acélember azonban mégsem annyira jó film.

Realisztikus Superman? Oké, nézzük csak. Superman semmilyen módon sem lehet realisztikus. Meg lehet ugyan jeleníteni a drámáját nagyon-nagyon valósághűen, amennyiben a párbeszédeket valaki rendesen megírja. Vagy csak megpróbálja. Vagy csak nem kezd csapongani a történet szálai között, és igyekszik hirtelen olyan emberek iránt aggodalmat ébreszteni, akiket jóformán nem is ismerünk. De nem. Odabiggyesztett dialógusok próbálják felvázolni Clark Kent, avagy Kal-El történetét, akit egyébként Henry Cavill teljesen tökéletesen hoz, sőt, tulajdonképpen minden színész azt teszi, amiért megfizették. Akkor hol van a probléma?

Ott, hogy a film első másfél órája van annyira unalmas, mint a Superman visszatér. Simán. Snyder ráadásul a realisztikus szó alatt azt érti, hogy többször ide-oda rángattatja a kamerát, vagy konkrétan egy remegő kezű operatőrt küldött a megmérettetésre, aki amolyan kézikamerás hangulatot teremt pillanatok alatt. Ez az elején, a Kryptonon még elég jól is működik a brutális akciójelenetek alatt, amikor az ámulattól elindul egy nyálcsík a szád szélén, később azonban már idegesítővé válik, amikor Kent előtörténetének megismertetése alatt sokszor csak úgy öncélúan átváltunk remegő üzemmódba. De ez csak egy egészen pici, nem is annyira zavaró probléma.

Az, hogy a forgatókönyvben hemzsegnek az akkora logikai bakik, amelyeket a Marsról is ki lehetne szúrni akár távcső nélkül is, már nem bocsátható meg. Spoilerezni nem szeretnénk, ezért inkább nem is sorolnánk fel ezeket. Attól sem lesz túl boldog a rajongó, hogy a szkript pusztán a lényeges történéseket ugorja át hirtelen, úgy veszi, hogy mivel már ismerjük a sztorit, nem is kell foglalkozni vele. Itt a ruhád fiam, viseld egészséggel. És viseli. Nem mondja azt, hogy: De apu, a Hádából jobbat túrok bálabontás előtt, félrészegen! Kussolsz fiam, hordd, ha már megvarrattam neked!

Beszéljünk viszont a film pozitív oldaláról is: Az acélember egészen betegesen jól néz ki. A film utolsó egy óráját kitevő akciójelenet egy Transformers-epizód pusztítási faktorával vetekszik, ennél epikusabb, felhőkarcoló-rombolóbb verekedéssel még nem találkozott a kedves néző, és ha el tudja felejteni, hogy hősünk gyakorlatilag emberek ezreit öli meg a harc alatt, miközben az Földlakók jóságát hangsúlyozza, akkor még jól is szórakozhat.

A színészi játékok rendben vannak, a sztori idősíkbeli ugrálása is kellemes, a főellenfél emlékezetes, Lois Lane végre csak egy közepesen jó csaj, és nem egy Playboy-nyuszi, Kevin Costnernek azonban elfelejtettek szólni, hogy nem a felolvasó-próbán van. Az acélember pont olyan, mint egy királydrámába oltott Sam Raimi-féle Pókember-epizód, piros-kék ruha itt is akad, nagy ugrások, nagy harcok is, kellemes az egész, csak néha veszettül lassú, irritálóan hazafias és nagyon-nagyon buta. Ettől még egy élvezhető, agyzsibbasztó blockbuster, csak hát éppen valóban nem ezt beszéltük meg. Talán a legjobb Superman-film az 1978-as Richard Donner-mozi óta, de a Sötét lovag-trilógiától fényévekkel marad el. Benne van viszont egy remek folytatás ígérete.

7/10

Player Autószalon

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon