A norvégok tudják csak igazán, hogy a bosszú hidegen tálalva az igazi. Hideg, na az van. Stellan Skarsgarddal senki se szórakozzon, pláne ha hókotróval jön.
Az eltűnés sorrendjében az utóbbi hónapok legnagyobb meglepetése. Mert a legkevésbé sem hittük volna, hogy egyszer még Skarsgård művész urat lefűrészelt csövű fegyverrel látjuk rohangászni, azt pedig végképp nem, hogy eközben röhögni is fogunk. A Kraftidioten egyszerre vicces, brutális, kemény és szikár, mint egy jó fekete vígjáték, de mégsem az, hiszen csak itt-ott köszön be a humorfaktor, akkor viszont olyan jól eltaláltan érkezik a gyomros, hogy abból nehezen áll fel az ember.
A sztori szerint Nils, a jóravaló munkásember hókotrással keresi a kenyerét, kisvárosában annyira szeretik őt, hogy díszpolgárrá is avatják. Egy fatális tévedés során egy kokainbáró társasága megöli egyetlen fiát, mire Nils beül a masszív hókotróba, lefűrészeli fegyverét, felveszi legkeményebb öklét, és elindul, hogy egyenként álljon bosszút a gyilkosokon. Annyira valószínűtlen az egész, mint amilyennek hangzik, de rövid úton kiderül, hogy a hóban edzett férfi keményebb, mint amilyennek ránézésre tűnik. És ugyebár nincs kíméletlenebb egy fiát elvesztett apánál, akinek nincs már vesztenivalója.
Stellan Skarsgårdnak nagyon jól áll ez a szerep. Csendes, kemény, következetes fazont kell játszania, minimál eszköztárral, de ezt is el lehet ám rontani könnyedén. Övé az egyetlen olyan karakter a filmben, aki egyáltalán nincs kitekerve önmagából, mindenki más azonban igen: testvére az egykori maffiózó, aki egy ránézésre is hisztérikus ázsiai nővel él fényűzésben, ellensége, a gengszter Greven túlspiláz mindent, még akkor sem tudod komolyan venni, amikor valakit keményen kivon az élők sorából, de akadnak itt egymáshoz vonzódó férfi rosszfiúk, vagy kegyetlen maffianagypapa, akik szálai előbb-utóbb, de inkább előbb mindenképp keresztezik egymást.
Már a Fargó-nak is remekül állt a hideg és a fekete humor kombinációja, hát jelentjük, Az eltűnés sorrendjében esetében is remek ez a kombó, egészen az utolsó képkockáig jó ütemben adagolja a vért és a röhögést, és bár a közepén egy ponton picit megbicsaklik, rájössz, hogy ennek is oka volt, hiszen ebben a havas-véres történetben mindennek oka van. Ez az a film, amit sok helyen látsz majd az év legjobbjai között, de szinte teljesen biztos, hogy kevesen nézik majd meg itthon. Ha egyébként is kedveled a norvég filmeket, vagy ha csak rég láttál olyan bosszútörténetet, amit nehéz lesz elfelejteni, akkor mindenképpen ez lesz a te filmed. Lassú, nagyon skandináv, nem tömegtermék, de betegesen jó.