Dr. Strangelove, avagy rájöttem...

Ahogy sok világvége film, ez a klasszikus is a hidegháborús atom-para hangulatban fogant, amikor tényleg csak egy politikai indíttatású gombnyomáson múlt az emberiség sorsa. A sok komoly mozi között azonban kiemelt fontosságú a zseniális szatíra, amely Stanley Kubrick egyetlen könnyed hangvételű alkotása, és arról tanúskodik, hogy bizony volt humora is a stábkínzó hírében álló rendezőnek. Bár Peter Sellers keze is feledhetetlen, azért a bombát meglovagló katona képe vált a film ikonikus pillanatává.

Az utolsó part

Stanley Kramer mindig is lelkiismeretes rendező volt, akit a becsület, az erény és jog érdekelt, az emberiségbe vetett hite pedig a legtöbb filmjében megcsillant. Az utolsó partot egyértelműen azzal a céllal készítette, hogy azt mondhassa: vigyázzunk a bolygóra, mert ha gáz lesz, akkor akár fejre is állhatunk, nem tudjuk visszafordítani a folyamatot. A történetben feltartóztathatatlanul közeledik a gyilkos atomfelhő, és amíg elér az utolsó érintetlen területre, azaz Ausztrália partjaihoz, addig van időnk megismerni néhány figurát, akik a halálhangulatban próbálnak élni és érezni. A mai napig merész, hatásos film.

WALL-E

A Pixar mindig bátran választott témát és mert kockáztatni. Bár mostanság nem a stúdió történetének legerősebb animációs filmjei gördülnek ki az alkotóműhelyből, azért így is majdnem annyi klasszikusuk van, mint a többi hasonló stúdiónak együttvéve. A WALL-E talán a legmerészebb döntés volt, mivel nem élő figura, hanem egy robot a főhős, a film nagyobb részében egy nyomorult szó nem hangzik el és afféle one-man showt, pontosabban on-robot showt láthatunk, miközben szegény kis droidunk kóborlása során rátalál a szerelemre. A WALL-E társadalomkritikus, szórakoztató és minden szempontból briliáns. Sosem volt ilyen cuki a világvége.

Legenda vagyok

Ahogy szegény kis WALL-E, úgy Will Smith is egyedül marad a lepusztult bolygón, pontosabban New Yorkban, mindössze egy kutya a cimborája, akivel a kihalt nagyváros utcáit rója életre utaló jelek után kutatva. Pechjére tényleg nincs egyedül, de nem egy Victoria’s Secret modellekből álló túlélő hordára bukkan, hanem kevésbé barátságos és kevésbé emberi lényekre. Azért egy nőt is sikerül találnia, hiszen szerelmi szál nélkül az apokalipszis is dögunalom.

Melankólia

Lars von Trier nem az a csávó, akit szívesen magunkkal vinnénk az egyhetes nyári kirándulásunkra, hogy fékezhetetlen poénjaival szórakoztasson minket. A depressziós dán direktor filmjei láttán ugyanis komolyan meg kell emberelnünk magunkat, hogy a ne essünk neki a csuklónknak egy vajazókéssel, legyen kiváló antimusical (Táncos a sötétben), lehangoló dráma (Hullámtörés) vagy sokkoló art horror (Antikrisztus), amit nézünk tőle. Trier a Melankólia című legutóbbi filmjében már odáig jutott saját depressziójában, hogy provokálni sem akart, csak fásultan bemutatni, hogyan pusztul el a bolygó, és hogy reagál erre a két főszereplő csaj. Legközelebb állítólag művész pornót forgat. Ha már világvége, mi is inkább egy gruppennel búcsúznánk az élettől.

A Majmok bolygója 2

Nemrég fogadhattunk egy remek prequelt az 1968-as A majmok bolygójához, aki viszont hiányolta azt a nagyszabású jelenetet, amiben a jó makik ledöntik a szabadságszobrot, annak még várnia kell az előzményfilm második felvonására. Bár nyilván ez a széria legismertebb mozzanata, az igazán összeállításunkba vágó jelenet az eredeti szága második részében van, ahol Charleton Heston és néma barátnője fura dolgokkal találkozik a föld alatt. Itt már rendesen elkezdték összekutyulni a sztorit, de a film konkrétan a világ elpusztításával ér véget és a következő mondattal: „Az Univerzum megszámlálhatatlan galaxisainak egyikében van egy közepes méretű csillag. Ennek egyik kísérője, egy zöld színű, azonosítatlan planéta, immár halott."

12 Majom

Ahogy A majmok bolygója esetében is láthattuk, az emberszabásúak és a világvége között mindig van valami összefüggés. Itt persze nem akadémiai műveltségű csimpánzokról van szó, hanem egy terrorszervezetről, amely a föld lakosságának nagy részét elpusztítja, a pár túlélő pedig a föld alá kényszerül, majd visszalövi Bruce Willist a múltba, hogy megakadályozza a pusztítást. Terry Gilliam álomszerű alkotása sokat merít Hitchcock Szédüléséből, nem csak részletet mutat a filmből, hanem hasonló beállításokat is láthatunk, például a feledhetetlen befejezésben, a történet alapja mégis egy francia kísérleti film (Chris Marker: La Jetée, 1962), amely nagyjából ugyanezt a sztorit meséli el, csak nem mozgó-, hanem állóképek segítségével. Ezt a rendhagyó fotófilmet is érdemes megnézni, majd a 12 majmot. Újra és újra.

Az út

John Hillcoat egy kőkemény neowesternnel, Az ajánlattal hívta fel magára a figyelmet, legközelebb pedig egy gengszterfilmmel jelentkezik, amiben igazi sztárparádé várható. A kettő között Cormac McCarthy Az út című regényét dolgozta fel, nem véletlenül, hiszen az írónak hasonlóan szikár, kíméletlen stílusa van, ezt már a Nem vénnek való vidék írott és forgatott verziójában is tapasztalhattuk. Az út mégis inkább a reményről szól, azt boncolgatja, milyen ösztön viszi tovább az embereket a nyugati part felé, ami mindig az utolsó hely, ahol még lehet élet az apokalipszis után. A reménynek ugyanis a legsötétebb órákban is élnie kell - ha meghal, akkor van igazán vége a világnak.

Holnapután

A katasztrófafilmek imádják, amikor elpusztul a bolygó és mindössze egy maréknyi bátor amerikai marad, aki tehet valamit az emberiség épsége ellen. Legyen a pusztítást okozó erő földönkívüli kolónia, robothadsereg, üstökös vagy esetünkben maga a jégkorszak, mindig nyugodtak lehetünk, hiszen sok szereplő közös munkája segítségével fellobban a remény lángja. Kár, hogy az állandó sémára felhúzott látványos ürességek sosem mennek el addig a pontig, hogy tényleg letöröljék a sztori végén az életet a bolygóról, hiszen így ki találna esni a popcorn a gyanútlan nézők szájából.

Az ember gyermeke

Alfonso Cuarón letaglózó alkotása minden szempontból izgalmas darab, ami túlzás nélkül az utóbbi évek egyik legerősebb filmje, de a minden idők legjobb mozijait gyűjtő listákon is teljes joggal van helye az élmezőnyben. A rendező egy olyan disztópiát tár elénk, amiben még nem következett be a világvége, de csak évek kérdése a pusztulás, mivel a nők nem tudnak új életet adni, ezért hamarosan kihal a civilizáció. Kivéve egyetlen anyukát, aki csodás módon mégis sarjadó életet hord szíve alatt, így Clive Owen magát a jövőt próbálja megmenteni. Mindezt virtuóz hosszú beállításokban láthatjuk, a soundtrack pedig szintén letaglózó.