Amikor azt mondtam, hogy hagyom, hadd szippantson magába, majd köpjön ki, nem arra számítottam, hogy tíz perc múlva egy helyszín VIP-teraszán ülök majd koktélozgatva.
Húsz éve járok a Szigetre. Ez azt jelenti, hogy két évtizeden keresztül annyira bejártam a fesztivált, amennyire egy fesztivált csak be lehet járni. Néha meló volt, néha szórakozás, de maradjunk annyiban, hogy számomra már nem sok meglepetést tud okozni a Hajógyári augusztus elején. Idén viszont azt mondtam, megpróbálom kipörgetni, akkor is, ha néha öregnek érzem magam hozzá, hagyom magam, vigyen. Csak hát bármennyire is gondolkodom, nem feltétlenül vágyom a hideg sörre, a porra, sőt, még a VIP falain belül létezésre sem, mert itt már gyakorlatilag mindenki VIP, úgyhogy nagyobb odabent a népsűrűség, mint az indokolt lenne.
Aztán a Szigetre belépés után nem sokkal megvilágosodtam. A Nagyszínpad mellett belefutottam egy ezer éve nem látott ismerősbe, onnantól kezdve pedig furcsa fordulatot vett az egész történet. Kiderült, hogy az ismerősöm feladata a Bacardi népszerűsítése, és ugyan ne legyek már hülye, igyak meg vele egy mojitót. Végül is, ha a népszerűsítésbe beletartozik a koktélokra meghívogatás, akkor elég jól végzi a dolgát, én meg ki vagyok, hogy nemet mondjak. Amúgy meg a Casa Bacardí nevezetű helyet csinálják a Nagyszínpaddal szemben. Meg azt a sok kis bódét, ahol Bacardi-koktélokat lehet kapni a fesztiválon.
Na, szóval mojito. Mert hogy a mojito most a Sziget koktélja, tudtam? Nem tudtam, de amúgy a mojito finom. És ezzel el is felejtem, hogy nem akartam inni alkoholt a Szigeten. A mojito annyira finom, hogy meghülyülök, van benne stenk, a srácok nem most kezdték keverni a Casa Bacardíban. Na de fáradjunk fel a helyszín VIP-jébe. Ekkor már kezdem magam kicsit szégyellni, de menjünk.
Még egy mojito? Vagy bármi? Egy Bacardi tisztán? Azért ennyire bátor nem vagyok, de a mixer kevert egy újat, aztán elmerengtünk a VIP-lét mibenségén, mert hogy ők is csináltak egy VIP-teraszt a Casa Bacardí tetejére, jönnek is a sztárok, Dombóvári István, Kiss Ramóna, odalent pedig nem hiszed el, de az Orange Is The New Blackből Ruby Rose szürcsölget, vagy valaki, aki a megtévesztésig hasonlít rá (egyébként épp Európában nyaral, szóval valószínűleg ő volt az).
Na de akkor most mi is a helyzet ezzel a harminc feletti szigetelés-üggyel? Az, hogy az ember húszévnyi fesztiválozás során elkényelmesedik. Már nem mindig akar sört inni, már nem mindig akar bent lenni a tömeg közepében, már nem biztos, hogy fél órát akar sorban állni egy piáért, egy kajáért, egy bármiért, és nem akar ál-VIP lenni többezer összepréselődött VIP mellett. Ezt mondjuk egy koktéllal a kézben egy helyszín VIP teraszán megállapítani Jake Bugg-koncert nézése közben Kiss Ramóna mellett egy kényelmes kanapén lehetne a legnagyobb sznobizmus is. De rájöttem, hogy nem az.
Egyszerűen nem mindig kell a sör. Néha jó a tömeg, néha jó a Nagyszínpad, jó többtízezer emberrel ugrálni. De inkább jobb találni egy kisebb helyszínt, ahol olyan zene szól, amit te szeretsz. Ahol olyan piát adnak, amit bármikor örömmel iszol, ha már túl sok volt a sörből. És ehhez nem kellenek celebek, meg VIP, meg kényelmes fotel, persze ha van, az sem baj. Egyszerűen kell valami, ami a tiéd. Ott, azon a VIP-teraszon jutott ez eszembe, és le is szaladtam a tömegbe, mert a VIP-ség nem összeegyeztethető velem. De amikor az este folyamán visszatértem a Casa Bacardíba csak úgy egy sokadik mojitóra, és DJ Nara felpakolta DMX-től az Up in Here-t, majd felemelkedtek a kezek, nem nagyon szerettem volna máshol lenni. Csak üvölteni sok egy finom piával a kezemben sok más emberrel együtt, hogy „ya’ll gon’ make me lose my mind”.
