A helyszín Irán, az időpont 1979 novembere. A helyiek nem kicsit orrolnak meg az amerikaiakra, amikor a jenkik befogadják az őket sokáig sanyargató, és a nép által elűzött Pahlavi sahot, hogy Khomeini Ajatollah kerülhessen a helyére. A felbőszült tömeg a teheráni amerikai nagykövetség elé szervez egy kisebb loveparade… azaz inkább hateparade jellegű bulit, de a kamionok után vonulás és a szeletelés helyett itt inkább az emberrablás a divat, a fegyverek ropogása játszik, és nem Westbam.

El is rabolják szépen a bent tartózkodó diplomatákat, ámde hatuknak sikerül kiosonni egy hátsó ajtón, majd elrejtőznek a kanadai nagykövetnél. Tudják, hogy nem maradhatnak örökké rejtve a kíváncsian fürkésző, vérre éhező emberek szemei elől, és mikor hazájukban is értesülnek megmenekülésükről, a CIA az egyik legjobb túszmentőjét, Tony Mendezt küldi értük, aki egy furcsa tervvel és nem kevés kockázattal talán hazaviheti őket a forrongó Iránból.

Hogy mennyire szerencsétlen helyzet, ha egy korábban elkészült magyar film címe tökéletesen megegyezik az év egyik legfontosabb mozijával, azt most inkább ne kezdjük ecsetelni. Maradjunk annyiban, hogy ugyan Árpa Attila Argó-ja is nézhető alkotás a maga nemében, az amcsi Argo viszont egyenesen tökéletes, egy lapon sem említhető Balogh Tibiék magyar ugaron végigvágtató kalandjával. Sőt, hogy mást ne mondjunk, erős Oscar-szag lengi be a levegőt.

Ben Affleck a Hideg nyomon és a Tolvajok városa után ezzel a filmmel végleg bebizonyítja, hogy fontos rendező, de talán azt sem lenne túlzás állítani, hogy a legfontosabb ma élő direktorok között ülhet egy nekik kijelölt, képzeletbeli VIP-páholyban. Az Argo ugyanis olyan magabiztossággal rendezett remekmű, amit csak a legnagyobb nevek tudnak tető alá hozni, innentől már nem mondhatjuk, hogy Afflecknek csak szerencséje volt, háromszor (rendben, a Tolvajok városa csak egy több mint kellemes mozi, de akkor is) nem jöhet össze a nagy mutatvány, ha nincs mögötte legalább egy fikarcnyi tudás vagy ne adj’ isten zsenialitás.

A CIA és Hollywood összefogását bemutató film igaz történetet dolgoz fel, a rendező-főszereplő pedig gyönyörűen ki is használja a valóságfaktort. Olyan igaz-szagú az egész. Mert hát az is. Valóban létezett a hat diplomata, valóban elmenekültek a kanadai nagykövethez, ha nem hiszed, járj utána alapon. Tökéletesen rajzolja le a kort, korabeli fotókat vesz alapul és varázsol mozgóképpé (ezt főként a végefőcím alatt végignézhető eredeti szereplők és képek bemutatásánál vehetjük szemügyre), a szereplőket emberivé varázsolja, és olyannyira képesek leszünk izgulni értük, hogy a feszültséget nem cseppenként, hanem több tonnányi mennyiségben a nyakunkba zúdító befejezés alatt könnyen izzadhatjuk tele az alsógatyánkat.

Affleck viszont (aki nem csak rendezőként brillírozik, a kiégett, családját elvesztett Tony szerepe is remekül áll neki) hála istennek nem esik abba a hibába, hogy a film alapjául szolgáló könyvből nagyvonalúan kifelejtse a könnyedséget, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy a filmnek sajátságos és roppant kellemes humora is van, ami Hollywooddal, vagyis inkább Alan Arkin és John Goodman karaktereivel érkezik meg a történetbe.  Az egész kamu-filmforgatás megtervezése, és az azt övező beszólás-halmaz kifejezetten erős vihogásokat fog okozni. „Argo, fuck yourself!”

Több szempontból is fontos film lett tehát az Argo. Egyrészt bizonyíték arra, hogy Ben Affleck egy hihetetlenül tehetséges alak, és inkább rendezőként kellene gondolnunk rá, mint színészként, másrészt pedig egy olyan remekül megrajzolt kordokumentum, ami azok számára is szórakoztató lehet, akik nem szeretik a politikai vagy történelmi thrillereket, csak egy okos mozira vágynak, ami egyszerre tartalmas és izgalmas is. Az Argo az év egyik legjobb filmje. Ha nem a legjobb.

Tovább:
A legfrissebb Player-cikkekhez
Így nyilatkozik Ben Affleck és színészgárdája Az Argo-akcióról
Katasztrófa az iráni sivatagban - Pokoljárássá változott a Delta Force első bevetése