Mivel Bill Burr az egyik kedvenc humoristám, nagyjából két másodperccel azután nyomtam a lejátszás gombra, hogy legújabb, Live at Red Rocks című előadása felkerült a Netflixre. Most sem tett lakatot a szájára, a nézőtéren pedig elszabadultak az indulatok.
Ha Dave Chappelle-t az LMBTQ-közösségek akarják holtan látni, egy nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a radikális feministák pedig Burr fényképét teszik fel a dartstáblára. A Netflixen elérhető fellépéseinek mindegyikében felmerül a feminizmus témája ilyen vagy olyan vonatkozásban, és a komikus kivétel nélkül a rá jellemző nyersességgel adja elő a véleményét – értsd, kegyetlenül odacsap, ahol aránytalanságot vagy képmutatást lát.
Mi a helyzet az aranyásó kurvákkal?
Ezt a kérdést a Walk Your Way Out című előadásának utolsó harmadában teszi fel, amikor arról kezd beszélni, hogy szerinte kifejezett tragédia, amikor egy nagy embernek a válás során a kedves exneje viszi a fele vagyonát. Kobe Bryant válását is megemlíti, melynek során a sztár felesége úgy vett ki súlyos tízmilliókat a közösből, hogy Burr szerint egyszer sem szaladt be a pályára zsákolni.
Legalább ennyire volt meredek az a kirohanása, amikor azt kifogásolta, hogy Michelle Obama a könyvével turnézza körbe Amerikát, miközben szerinte az illető nyolc évig munkanélküli volt.
Első fejezet: Hogyan állapítsd meg, hogy egy fasznak elnöki íze van-e?
Igen, ezt is ő mondta, meg azt is, hogy meg kell nézni egy képet Barack és Michelle Obamáról az elnökség előtt és után, és az ember azonnal meg tudja állapítani, ki dolgozott ez alatt a nyolc év alatt, hiszen az előbbi láthatóan megöregedett, míg az utóbbi teljesen kisimultan jött ki a sztoriból. Ha ezekből a példákból nem lenne egyértelmű, leírjuk:
Bill Burr az egyik legbátrabb kortárs amerikai humorista, aki soha nem válogatja meg a szavait, még akkor sem, ha vékony jégen jár.
Live at Red Rocks című fellépésével hosszú kihagyás után tért vissza a Netflixre. Akik az eltelt időben is hallgatták podcastjét vagy egyéb médiamegjelenéseit, számíthattak rá, hogy Burr a világjárvány miatti kényszerpihenője alatt sem lett visszafogottabb, de az a düh, amit a közönségére önt ebben a számban, még engem is meglepett, amivel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy nem szórakoztam jól. Épp ellenkezőleg.
Azt meg kell jegyezni, hogy a fellépés során feldolgozott témákban egy szemernyi újdonságot sem lehetett felfedezni a művész korábbi mutatványaihoz képest. Burr ezúttal is a cancel és a woke kultúrát meg a feministákat ekézi, és dühkezelési problémáinak is szentel egy hosszú fejezetet, vagyis mondhatjuk, hogy megint ugyanaz a lemez, de mivel a média is ezeket a témákat tartja felszínen, azt már nem mondhatnánk, hogy emberünk ezekkel nem aktuális. A cancel kultúrának azzal vág oda, hogy szerinte eljött a mozgalom életében egy nevetséges fordulat, amikor már annyira elfogytak az eltörölhető emberek, hogy elkezdtek már régen elhunyt férfiakba beleállni. Így járt szerinte John Wayne, akinek még a hatvanas években egy Playboy-interjúban tett rasszista színezetű kijelentéseit kapta fel az internet, majd innen gyorsan átköt a Sir Sean Connery néhány kijelentése miatti feminista felháborodás kivesézésére.
Connery ugyanis egy 1965-ös Playboy-interjúban azt mondta, hogy szerinte bizonyos körülmények között jogos lehet, ha egy férfi megpofoz egy nőt. Burr elmondja, ha ez elég ahhoz, hogy leromboljuk a legjobb James Bond kultuszát, akkor már ne legyünk szexisták, és ugyanezt csináljuk meg azokkal a nőkkel is, akik az életük során olyat tettek, ami a mai sztenderdek szerint már nem elfogadható. Azonnal példát is hoz: a nagy feminista ikon, Coco Chanel náci szimpatizáns volt.
Igen. Erről szól a Wikipédia-oldalának a fele. Ott van leírva, arra várva, hogy valaki végre felfedezze magának. (...) Amint bevonultak a nácik az országába, Coco elment a hotelbe, ahová a náci vezetőség bevette magát, és kapcsolatot kezdett az egyikükkel. Igen, Coco Chanel náci faszt szopott. Na most – csak hogy felfrissítsem az emlékezetemet –, mit is csinált Sean Connery?
Ha neked már ez a gondolatmenet is meredek, talán jobban teszed, ha ennél a résznél kikapcsolod a tévét, Burr ugyanis még innen is képes emelni a tétet. Elmondja, hogy szerinte Coco Chanel nem volt rossz ember, épp csak az akkori világ körülményeinek megfelelően viselkedett. Hiszen mit is tehetett volna? – teszi fel a kérdést. Bevonulnak ezek a nácik a városába, a Porsche-motoros autóikban, a fess Hugo Boss-egyenruhájukban – újabb odaszúrások két másik világmárkának –, Chanel pedig nőből volt, és egy nő számára mindig nyitva áll a lehetőség, hogy kikúrja magát a szorult helyzetekből.
Nem hiszem, hogy ettől rossz ember lenne. Tutira ott van most ő is a mennyországban, Sean Conneryvel együtt, aki néha ad neki egy pofont, ha elragadtatná magát. Miután egy náci a melledre szart, az ilyesmi már meg sem kottyan az embernek. Jézus is ott van, de ő sem szólhat semmit, elvégre ő meg összeállt egy kurvával.
Nem csoda, ha a közönség egy idő után nem tudja türtőztetni magát. Azt a reflektor fényébe bekéredzkedő árnyékok is jelzik, hogy a szokásosnál is nagyobb a mozgás a show alatt, a bekiabálások pedig idővel már annyira gyakoriak, hogy Burrnek ki kell szólnia, csendre intve közönségét. Félreértés ne essék, a legtöbb reakció inkább bátorítja, mintsem ekézi az előadót, aki a műsor utolsó tíz percéig egyre csak feljebb csavarja a hőfokot. Odáig megy, hogy kijelenti, a feminizmus bukásra van ítélve, hiszen a nők képtelenek az együttműködésre. Példaként felhozza a női csapatsportokat, amit senki nem néz, még a feministák sem, mégis van pofájuk megkérdezni, miért kap kevesebb pénzt egy női sportoló a férfitársainál.
Szívből sajnáltam azokat a férfiakat, akiknek, amikor elhangzott ez a kérdés, úgy kellett tenniük, mintha fogalmuk sem lenne, mi a válasz. (...) Én közben otthon ültem, szó szerint üvöltve a tévével. Hogy miért kapsz kevesebbet? Mert senki le se szarja a sportodat!
Burr szerint nem őt kell utálni, amikor ilyeneket mond, hiszen a pénz diktál. Elmondja, hogy amíg a nők ahelyett, hogy a feminizmus ügye melletti kiállás jegyében legalább a megjelenésükkel támogatnák a női focit vagy a női kosárlabdát, inkább azt nézik, ahogy a nők egymást teszik tönkre a különböző valóságshow-kban, ne a férfiakat kérjék számon, miért is nem haladnak a dolgok arra, amerre ők szeretnék.
A Live at Red Rocks Bill Burr kíméletlen visszatérése a Netflixre. A humorista rajongói elégedetten konstatálhatják, hogy kedvencük ötvenhárom évesen is ugyanolyan elánnal üvölti tele a színpadot kegyetlen, de tűpontos meglátásaival, ahogy azt a negyvenes éveiben tette. Az biztos, hogy ehhez a fellépéshez kell gyomor, de aki ismeri és szereti a művészt, ennek biztosan nincs híján.
Az egyet nem értés joga természetesen mindenki számára adott, de a művészi önkifejezés és a humor szabadsága olyasmi, aminek szerintünk véleményektől és világnézetektől függetlenül minden körülmények között érvényesülnie kell: