Vin Diesel pedig nem volt mindig egybites színész, csak mióta hozzáragadt a kormánykerék a kezéhez, elvitte a cica azt a kevés színészi játékot is, ami megadatott neki az olyan filmekben, mint a Brókerarcok, vagy a Védd magad! Különösen azért furcsa, hogy Diesel már egyáltalán nem akar kilépni az izmos kopasz macsó szerepéből, mert úgy tűnik, mintha már nem is élvezné annyira, hiszen nulla energiával tolja végig az összes filmjét, már játszania sem kell, csak ott lennie, a néző úgysem a színészi játékra kíváncsi, hanem az izmokra, meg a kopasz fejére.

Ezért is érdekes eset a Bloodshot. Tudniillik egy-két ponton egészen úgy tűnik, hogy Vin Diesel ezt a filmet baromira élvezte megcsinálni. Végre szuperhős lehet, és látszik is, nem csak egy faként mondogatja, hogy „én vagyok Groot”, ráadásul egy olyan szuperhős, aki képregényben eléggé imádott figura, kőkemény, véres, elpusztíthatatlan, és nem autókat vezetve pürésíti az ellenfeleit, hanem ököllel. Már ez is micsoda üdítő változatosság!

Bloodshot, azaz polgári nevén Ray Garrison katona volt, azok közül is az egyik legjobb, önfejű, de hatékony, viszont felesége nem annyira díjazza azt, hogy minden küldetésről valami új, ronda sebhellyel jön haza. Ray épp Olaszországban pihen a küldetése után, amikor feleségét elrabolják, és őt is megtépázza néhány rosszarcú, majd elrabolják, információkat akarnak kicsikarni belőle, közben pedig a feleségét is megölik. Ray bosszút esküszik, de maga sem tudja, hogyan, egy fura létesítményben ébred, ahol közlik vele, hogy szuperkatonává változtatták a halála után, mert hogy igen, a rosszfiúk nem sokat tököltek, kinyírták, miután a feleségével is végeztek.

Ray aztán nekiindul, hogy rendet tegyen, és megtalálja Budapesten (!!!) a Lánchíd előtti alagútban (!!!!!), ami nagyon kanyargós és hosszú (!!!444!!!!) azt a faszit, aki mindezt művelte vele. És ha nem lőtték volna le az előzetesekben, akkor meglepődhetnénk, hogy itt jön a csavar. Ray-t ugyanis arra használják fel, hogy emlékképekkel manipulálják, aztán ráküldjék mindenféle kiiktatandó egyénre, ő pedig mint egy elszabadult gyorsvonat áthajt mindenkin.

Nincs nehéz dolga, hiszen a vérében szambázó nanorobotoknak köszönhetően pillanatok alatt gyógyulnak a sebei, az ereje pedig senkiéhez sem mérhető. A baj csak az, hogy egy olyan gonosz ellen kell kiállnia, aki bármikor elveheti az életét. Ha ez így nagyon úgy hangzott, mint egy ’90-es évek B-kategóriás akciófilmjének a sztorija, akkor az nem véletlen. A Bloodshot teljesen szégyentelenül nem kíván modern lenni, neki elég a B-kategória, tök oké, ha a szexi katonalány még akció közben is úgy néz, mintha L’Oreal termékeket akarna eladni a kamerának, nem gond, ha úgy beszélnek benne emberek, ahogy a való életben soha, és ha csak úgy felrobban ez-az a látvány kedvéért, aminek elvileg nem is kellene.

Ez egy izomfilm. Az a fajta izomfilm, amit valamiért Vin Diesel a szokásosnál jobban élvezett leforgatni, néha már-már mosolyog is, próbál érzelmeket is kicsalni az arcára, de nem sok sikerrel. Semmiben sem akar hasonlítani a Marvel és a DC képregényfilmjeihez, meri vállalni, hogy baromira buta, és igazából ez valahol bájos is. Mert ez a film nem akar több lenni, mint ami. Amikor akciózik, akkor elég jól teszi a dolgát, az utolsó nagy bunyó például tényleg pofás lett, és nincs oka szégyenkeznie látványban sem.

Még valahogy az is sikerült neki, hogy az egyébként filmes mészárosként jellemezhető Jeff Wadlow (A vágyak szigete, Felelsz vagy mersz, Ha/ver 2) egy old school videótékás, akciófilmes kliséhalmazt úgy vessen papírra, hogy attól csak néha akarja lekaparni az arcát az ember, Eiza González szépsége eltereli a figyelmet arról, hogy állt már a kezében sokkal jobban is a fegyver, a rendező, David S. F. Wilson pedig arról, hogy csak 45 milliójuk volt egy látványos képregényfilmre.

Tévedés ne essék, csodák itt nincsenek, a Bloodshot sem egy jó film, de egyszer nézhető, a magyar szemnek pedig különösen kedves, hogy egy komplett akciójelenetet a Lánchídhoz terveztek meg. Még ha az alagút nem is kacskaringós, és hosszú. Legalább ez a film sem az.