A Bosszúállók: Végjáték cselekményéről ugyanis majdhogynem képtelenség spoilerek nélkül beszélni. A rajongó pedig már a szélben eleresztett Thanos-fingot is spoilernek fogja fel, akkor is, ha annak semmi köze az univerzum állásához, de mindegy, megpróbálkozunk a lehetetlennel.

Ha szeretted a Bosszúállók: Végtelen háborút, akkor nagy baj nem történhet, ugyanis bár borzasztóan tartottunk attól, hogy a Marvel filmes univerzumának eposzát csak elrontani lehet, nem sikerült. Annak ellenére sem sikerült, hogy igen, pont az történik benne, amit előre sejtettél, és ez mondjuk azért nem nagy meglepetés, mert maga a Marvel leplezte le, hogy jé, nemsokára jön még egy Pókember-film, amiben Spider-Mant nem egy marék hamu fogja alakítani, bár igazából én isten bizony összekötöttem volna az egészet a Lost nagy füstszörnyével, lehetett volna valamelyik szuperhős a sziget nagy fekete pénztárgép-hangú repülő izéje, akit egyszer csak visszahoz az életbe egy csapat furán öltözött figura.

Szóval igen, a Végjáték célja az, hogy visszahozza valahogy a hősöket, legalábbis akit lehet, mert valahogy el kell készülnie A galaxis őrzői 3-nak, a Pókember: Idegenbennek, a Fekete párduc 2-nek, és még annyi mindennek, hogy abba belegondolni sem merek. Azt viszont előre lehetett tudni, hogy nem arról lesz szó, hogy játszi könnyedséggel jön Marvel Kapitány, csúnyán néz Thanosra, aki ott helyben szénné ég, bocsánatot kér, és mindenki visszatér közénk. Ennél sokkal komplexebb a dolog.

Először is: Marvel Kapitány bevezetése az univerzumba meglepően felesleges volt, igazából tulajdonképpen a fene se érti, hogy mi a francnak kellett ez a nagy csinnadratta, van ugyan hatása a dolgok alakulására, nem is kevés, de bőven nem annyi, amennyit reméltünk. Mindegy, jó, hogy itt van a most már megváltozott külsejű Carol Danvers, de tegyük a szívünkre a kezünket, jóval többet vártunk tőle.

Viszont az sem túl nagy meglepetés, hogy így történt, hiszen már jó előre lehetett tudni, hogy a Végjáték az eredeti Bosszúállók filmje lesz, ők tesznek majd rendet az univerzumban, vagy legalábbis megpróbálják, és ez a legjobb dolog, ami történhetett a Végtelen háború után. Annyi karakter kavargott ott ugyanis, hogy csak kapkodta az ember a fejét, hogy most akkor ki kivel van, és miért, itt viszont jóval kevesebb szuperhősre kell koncentrálni, akik hála istennek nem csak annyit kaptak, hogy előkapják a megboldogult Kretén magazin „na majd most jól bemosok egyet”-rovatának Thanos különkiadását.

Amiben az Endgame nagyszerű, az pont nem a szuperbunyó. A háromórás játékidő nagyjából fele ugyanis szimpla dráma. És igen, ez baromi nagy dolog a Marveltől. Megtehette volna, hogy a karaktereit röviden ráküldi a főellenre, aztán megy a robbantgatás, meg a repkedés naphosszat, ő viszont nem rohan, inkább rendesen kibontja, hogy kivel mi történt az Infinity War rettenetesen bátor és sötét befejezése után.

Hogy mi történt? Nagyjából mindenki depressziós lett. A világ, sőt, az univerzum élőlényeinek felének a Korál Homok a szélben dala lett az élet- vagy halálindulója, többen pedig szeretteket, barátokat vesztettek el. A Végjáték nagyrészt azzal foglalkozik, hogyan dolgozza fel ezt a Bosszúállók megmaradt néhány tagja. Mindenki másképp. Van, aki teljes tagadással, van, aki agresszióval, van, aki a tudomány segítségével és van, aki örökös pozitivizmussal.

És még ezt sem rossz nézni. Úgy röppen el az első egy óra a filmből, hogy az ember észre sem veszi, pedig akkor még akció alig történik, csak a hősök beszélgetnek emberi mivoltukban, és próbálnak megoldást találni abszolút emberi veszteségeikre. Persze mindenki úgy teszi ezt, ahogy a neki szánt legutóbbi filmben tette. Thor például nagyon jól veszi elő a Waititi-féle Ragnarök hangulatát, az ő vonala erősen komikus, és tényleg vicces, de azért ő is kap néhány drámai pillanatot. A Hangyának jutnak a legjobb beszólások nem túl meglepő módon, akinek igen, ahogy azt várni lehetett, elég nagy szerepe van az események alakulásában.

De ez a film mégis inkább Vasember és Amerika Kapitány filmje. Hiába hoznak a többiek sok-sok nagyon drámai pillanatot, meglepőket vagy csak szimplán szépeket és szívfacsaróakat, a fókuszban a jó öreg Tony Stark és Steve Rogers áll, és ez nem véletlen. Ez a történet ugyanis nagyjából annak a sztorinak vége, amit ők anno elkezdtek. Egy gyönyörű befejezés, amit persze simán lehet folytatni, de nem kellene. Annyira gyönyörű, hogy be lehet készíteni a százas csomag papírzsepit.

A Végjáték persze akciók terén is hozza, amit elvár tőle az ember, egyedül talán csak a túlzottan csajosra vett egyik akciószcénát lehet kicsit megmosolyogni, mert hát persze, manapság szinte kötelező az ilyesmi, értem én, de némileg erőltetettnek tűnik a „hopp, hát hirtelen nem a csajok álltak össze bunyózni?”-epizódocska. Mindegy. Ez legyen a film legnagyobb baja.

Az Avengers: Endgame nem tűnik háromórásnak, talán azért sem, mert egyáltalán nem komótosan igyekszik elvarrni a szálakat, bizonyos pontokon például kicsit indokolatlanul is nagyot ugrik, de lehet, hogy azért, mert nem akar áltudományos vacakokkal foglalkozni. Legyen elég annyi, hogy ezek a csávók tényleg nagyon okosak. Bármire képesek. Oké. Elhisszük. Végül is nem azért ülünk be a moziba erre a filmre, hogy tudományos előadást kapjunk, hanem azért, hogy a kedvenc szuperhőseinket lássuk egy olyan filmben, amilyen tényleg nincs még egy a képregénymozik között.

A Bosszúállók utolsó két filmjét nem véletlenül vágták ketté. Ez a sztori tényleg ennyire sok, egyetlen filmben nem lehet elmesélni. Ráadásul a szereplői meg is érdemeltek két ilyen mozit, és megérdemelték, hogy az első után a másodikat ne alibizze el a Marvel. Mindenki megkapta, amit akart. Hogy azt kapja-e, amit érdemel? Az már más kérdés. De az biztos, hogy egy emlékezetes háromórás menettel hagynak itt minket a Bosszúállók, ami után már semmi sem lesz ugyanaz.

Ja, és a legfontosabb: a stáblista után nincs plusz jelenet. Sem közben. Szóval amint vége, teljesen nyugodtan rohanj el vécére!