A Mortal Kombat Legends: Scorpion’s Revenge jó előre szólt mindenkinek, hogy nem lesz könnyű menet, nem hajlandó finomkodni, hogy a régi rajongók is megkapják, amire már régóta várnak, de egyet eléggé elfelejtett: valami meglepő sztorit elmesélni a sok csonttörés és végtagszakítás között. Ez ugyanis semmivel sem mond többet annál, mint amit tudtunk: pár harcos egymásnak esik, hogy egy halálos tornán megmérkőzzön egymással. A tét (dobpergés) a világunk sorsa.

Persze egyetlen ponton azért mélyebbre megy a film, és ez a címszereplő, Scorpion sztorija, ami viszont meglepő módon mégsem a teljes film gerincét adja ki, viszont sebaj, gerincek törnek majd tonnaszám a rövid, alig 80 perces játékidő alatt. Ha már egy film címe Scorpion bosszúja, akkor nem igazán szerencsés, ha Scorpion egyáltalán nem főszereplőként van jelen, és bár jelentős hatással van a történet végkimenetelére, mégis azt érzed, hogy pont annyira fajsúlyos, mint a többi harcos.

Scorpion egyébként valóban bosszút áll családja meggyilkolásáért, Hanzo ugyanis egy napon brutális támadás áldozata lesz, Sub-Zero pedig a szeme láttára megöli kisfiát is, aztán magát Scorpiont is, aki a Netherrealmba száműzve új célt kap, mellyel újra az Earthrealmban folyó Mortal Kombatban találja magát, és ha sikerrel jár, visszakaphatja emberi mivoltát, sőt, fiát és feleségét is. De a véres kását nem eszik ilyen forrón, lesz egy-két csavar a történetben, mire Shang Tsung Gorója rátalál utolsó küzdőpartnerére, de ezek a csavarok nem túlságosan erősek, mint ahogy a történetvezetés sem az.

Mintha a Scorpion’s Revenge arra gyúrt volna, hogy egy egyébként nem rossz sztorit előhúz a kalapból csak azért, hogy animációs filmben is brutális lehessen, ne csak játékban mutathasson lassan törő csontokat, és hogy mindenkit minimum olyan durván pürésítsen, ahogy azt még egy rajongó sem várja.

De ahhoz, hogy ez egy igazán erőteljes film legyen, egy sokkal jobban összerakott sztori kellett volna. Mert mi történik itt? Raiden összeszedi Liu Kanget, Sonyát és Johnny Cage-et, utóbbi jódarabig azt hiszi, hogy egy filmben van, majd megjön Scorpion, akinek egy feladata van, de erről a nagyon fontos feladatról a film harmadánál pár szóval simán lebeszéli Raiden, ami legalább annyira hiteles, mint egy popdal a Dimmu Borgirtól.

Jó, persze, hitelességről beszélni egy Mortal Kombat-filmben elég nagy hülyeség, de akkor is kilóg a lóláb, hiszen ez egy film, nem egy játék, és még a játékban is jobban működnek a karakterek, mint itt. A legutóbbi Mortal Kombat 11-nek egész jó sztorija volt, ez meg egy reboot-féleség, ami nem sok újat mond, ami Scorpionnal is csak minimálisan tesz igazságot, és amiben valamiért Liu Kangnek kellene lennie a legmenőbb harcosnak, de róla annyit se tud meg az ember, mint egy boltban vásárolt kakaós csigáról.

De mindezek ellenére nem rossz nézni a Scorpion’s Revenge-t, az animáció egyszerű, de tetszetős, a harcok nem rosszak, a brutalitás mértéke pont olyan, mint a játékban, csak a sztori megmosolyogtató kissé, főleg az, ahogy a film a karaktereivel bánik. Mindenki a másodpercek töredéke alatt változik, persze haladni kellett, nem lehetett túl hosszúra nyújtani a cselekményt. Viszont isten bizony, próbálkozik. Már ott elkapja az embert, amikor a Warner-logóból előpattanó Dodó Kacsát nagyhirtelen elkapja Scorpion egy jóvágású „get over here”-rel, a harcok alatt pedig bőven kap az ember a kedvencei speciális mozdulataiból bőven. Ilyenkor meg azért csak el lehet morzsolni egy-egy könnycseppet, na.

Csak valahogy akkor is az az érzésem, hogy ha teljes egészében Scorpionra épült volna ez a film ahelyett, hogy lazán felmondja a Mortal Kombat történetének alapjait, közben alabiből az egyik szereplőjét egy egészen minimálisan kiemeli a többi közül, valószínűleg sokkal jobban jártunk volna, de így sem rossz a helyzet. Mondjuk ha ez egy sorozat első része lenne, simán néznénk tovább jövő héten.