Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Az Infinity Ward túl sok újítást nem, de régi hangulatot és pörgést hozott. Kár, hogy sokkal többre számítottunk, de azért így sincs ok a panaszra.

A Ghosts érkezésében mindenki egy új messiás eljövetelét látta, főleg a fejlesztői videókat végignézve, ahol tejjel-mézzel folyó kutyakánaánt és olyan grafikai megoldásokat ígértek (nextgenen és PC-n), amelyektől olyan játszi könnyedséggel folyik le az arcunk, mintha csak kinyitottunk volna egy lomtalanításkor kidobott frigyládát. Ehhez képest a franchise-indító, lopadkodásorgiát sejtető CoD-epizód nem több, mint a szokásos éves Duty-adagunk, azaz továbbra is harci patkányok vagyunk egy csőben, amelynek egyik végén leraknak minket, és ki kell lyukadnunk a másikon, miközben mindenféle körülmények között próbálnak minket a földdel egyenlővé tenni.

A földdel egyenlővé tevés pedig ezúttal nagyon extrém környezetekben is zajlik, néha már-már paródiába is torkollik az egész, mert hát az űrben lövöldözni súlytalanság közben első és második hallásra is amolyan James Bond-móka, de nem vagyunk James, nem vagyunk Bond. Az Infinity Ward mintha azon gondolkodott volna, vajon hol nem lőtték még egymást péppé játékosaik, így kizárásos alapon kijött az űr, illetve ha már leprogramozták a súlytalanság állapotában egymást irtó pályát, rájöttek, hogy némi átalakítással az óceán mélyére is helyezhetőek lehetünk. Meg is tették, bár talán ez a pálya a játék egyik mélypontja, mindkét értelemben.

Grafika + sztori

Az idei Call of Duty új motort ígért, de PS3-on sajnos semmiben nem különbözik az elődjeitől. Hiába a Modern Warfare 3 továbbfejlesztett engine-je, továbbra is érzi az ember, hogy a jelenlegi konzolgeneráció már senkit sem érdekel, de sajnos a hírek szerint PS4-en és Xbox One-on sem lesz annyira erős a Ghosts, már ami a megvalósítást illeti. Nem akarunk nagy szavakat használni, de bizonyos pontjain konkrétan ronda. Sebaj, sosem ezért szerettük a CoD-játékokat. Az üres textúrákat remekül ellensúlyozza a pörgés, időnk sincs megnézni, miért szögletes a felrobbant autó kereke, mert máris ránk robbantanak egy hatalmas gátat, és menekülnünk kell, nehogy egy pillanatra is időnk legyen bóklászni tágas csövünkben.

A történet egy poszt-apokaliptikus Föld bolygóra vezet minket, ahol a Közel-Kelet elpusztulása után Dél-Amerika olajtulaj államai megalapítják a Föderáció nevű szuperhatalmat. A Föderáció elköti az űrben állomásozó, Odin névre hallgató műholdnak látszó tárgyat, ami közelebbről megnézve gigantikus szuperfegyver, és használja is a bolygó terepének átrendezésére. Egy titokban működő, teljességgel legyőzhetetlen és rettegett csapat, a Szellemek feladata lesz, hogy elkapja a rosszalkodó kópékat, nemsokára pedig rájönnek, hogy a saját fajtájuk ellen kell fordulniuk, ha győzni akarnak.

A sztorit az a Stephen Gaghan írta, aki Oscart is kapott a Sziriana forgatókönyvéért, ez azonban nem látszik meg a játék szkriptjének minőségén. Nem kellemetlen a történet, de többre vártunk, legalább egy picivel többre, a Ghosts csapatát vezető apa és fiainak kapcsolatát például egyetlen módon sem bontja ki, mint ahogyan semmi mást sem, pedig lett volna benne lehetőség. És igen, ez egy ilyen játéktól tökéletesen elvárható lett volna.

Kutya

Mindenki komoly játékmeneti újításként értékelte Riley, a kutya megjelenését, és ekkorát még sosem tévedtünk életünkben. Ugyanis semmit sem ad hozzá az élményhez, teljesen felesleges momentuma a Ghosts-nak, sőt, nem tudjuk elhessegetni azt az érzést, hogy nem volt kedvük újra előkapni a drónkártyát, ezért a régi lánctalpas harci eszköz gúnyáját kutyára cserélték, aztán máris mehetett a háborús levesbe újra. Rileyt utasíthatjuk, hogy ugyan legyen kedves átharapni egy-egy ellenfél torkát, és ezt képes a legnagyobb harc közben is teljesíteni, miközben annyi golyót kap, amitől egy T-Rex is a földön végezné. A játék bizonyos pontjain mi irányíthatjuk, lopakodhatunk vagy éppen vérfürdőt rendezhetünk vele (Riley valószínűleg nem csak Purinán él). Újításnak viszont erős nevezni. Ha nem lenne, észre sem vennénk a hiányát.

Újítások

Bejött/nem jött be

+ még mindig ezerrel pörög a játékmenet
+ nem mindig veszi komolyan magát
+ utalás az első részekre

- ronda
- kevés az újítás
- közepesen unalmas a multi

A Ghosts átesett némi irányítási ráncfelvarráson, végre kileshetünk a falak mögül, illetve futás közben becsúszhatunk, ezek közül többnyire az előző fog jól jönni nekünk. Rejtőzködhetünk víz alatt, sőt, többször szükségünk is lesz rá, ha nem akarjuk, hogy pillanatok alatt péppé lőjenek minket. A már említett űrharc mellett a víz alatti epizód is hoz egy-egy érdekes friss momentumot: el kell kerülnünk például a cápákat, akik persze legalább három napja nem ettek, bár azért azt meg kell hagyni, a cápaelkerülő hadműveleteink annyira nevetségesen lettek megoldva, hogy arra szavak nincsenek. A Call of Duty-epizódoktól talán már hiba is lenne túlságosan nagyobb frissítéseket várni, hiszen üzletileg remekül működő modellről van szó, amit ráadásul nem is feltétlenül a single player-mód ad el, amiből nagyjából hatórányi tiszta játékidőt lehet kicsiholni.

A helyzet az, hogy talán nem tűnt fel senkinek, de az Infinity Ward egy ponton elkövet egy akkora húzást, amitől bepárásodnak a szempárok: egy pálya során teljesen hagyományos, második világháborús hangulatot teremt, amint a lövészárkokban rohangálunk, csak a fejünk felett nem tankok húznak el, hanem légpárnások, a szembenálló felek pedig nem nácik, hanem a modern kor gyermekei. Milyen furcsa, a pálya címe pont a Homecoming nevet kapta. Csillagos ötös jár érte.

Multiplayer

Customizálható karaktereknek köszönhetően most először akár női katonával is halomra lőhetjük ellenfeleinket, akik akár űrlényformát is ölthetnek. Utóbbi életformák eléréséért a pofás Extinction multimódot kell választanunk, ami kicsit kilóg a többi közül, itt ugyanis egyfajta saját fejlődési rendszerrel találkozunk a menetekért kapott XP-nek és pénznek köszönhetően. Squad módban botokkal készülhetünk fel a hús-vér játékosok elleni küzdelemre, itt pedig előjön a játék egyik legnagyobb előnye: a mesterséges intelligencia. Bár sokszor vered majd a fejed a falba, mégis egészen pofás lett az AI, és ezt ebben a játékmódban fogod igazán érezni. Úgy vadásznak rád a botok, mintha igazi játékosok lennének, amiért jár a hatalmas gratula a fejlesztőknek.

A Cranked névre keresztelt új multiban harminc másodpercünk van arra, hogy valakit az égi harcmezőkre küldjünk, különben felrobbanunk, a Huntedben minimális túlélőszettel indulunk, majd fel kell kutatnunk a jobb fegyvereket, a Search & Rescue-ban dögcédulavadászatra indulunk, az Infectedben egy fertőzött ellenféllel kell megküzdenünk. Pörög a multi veszettül, talán túlságosan is, alig kell tennünk valamit azért, hogy meghaljunk. A pályák közepesen izgalmasak, és ezt a killstreakek sem feltétlenül dobják fel, és az sem, hogy az egész annyira veszettül hasonlít a Modern Warfare 3-ra.

Összegzés

Azok számára, akik valami eszement újdonságot vártak a Ghosts-tól, nagy csalódás lehet a játék. Akik viszont tisztában vannak azzal, hogy a széria bizony nagyjából ugyanazt a poént lövi el sokadszorra, és a rövid, de velős single player kampány mellett egy viszonylag hosszú időre lekötő multit is kap a pénzéért, még mindig az egyik legjobb vétel. A Ghosts-szal nem lehet unatkozni, elégedetlenkedni  miatta viszont néha igen.

7/10

Vedd meg partnerünknél, az Überkonzolnál itt: Call of Duty: Ghosts

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.