Ha eddig nem kedvelted Chris Martint, akkor nem most fogod a szívedbe zárni. A főhős minden bánatát dalban mondja el. De most jól is áll neki.

Tudod miért vagy te buzi? Mert szereted a Coldplayt! – mondja Paul Rudd Seth Rogennek A 40 éves szűz egyik epikus jelenetében, innentől kezdve pedig minden Coldplay-rajongónak annyi volt. Én speciel a nőket szeretem, és a Coldplayt is, van ilyen, vállalom. Nem feltétlenül értek egyet mindennel, amit Martin művel, a világmegváltó törekvéseket egy Motörhead-dalba fojtanám bele, az indokolatlan falzetteket meg egy… mondjuk egy másik Motörhead-dalba. A Coldplay már régen nem csak a zenéről szól, hanem a bonósodásról, de hát Bono is tudja ezt jól, meg is vitatták már Martinnal, hogy a U2 átadja a stafétát a Coldplaynek, bármit is jelentsen ez.

És akkor elérkeztünk az összeomlás pillanatához. Martin 2002-ben megfogta az isten lábát, amikor összejött azzal a Gwyneth Paltrow-val, aki finoman szólva is másik ligában játszik, de valamiért mégis az énekes mellett kötött ki, két gyereket hoztak össze, majd nemrég szétmentek. És a rajongó elkezdte fogni a fejét. Mi lesz ebből? Fájdalmas, sokat nyivákoló album? Egy szerezzük vissza a feleségünket-lemez? Vagy van akkora szerencsénk, hogy egy befelé forduló, sokkal bensőségesebb dalpark kerül ki Martin kezei közül? Valahogy összehozta mindet, és ettől fura a Ghost Stories.

A Coldplay a Parachutes óta nem rögzített ennyire lassan csordogáló albumot, frusztrált, szomorú dalokkal töltötték fel a játékidőt, mégis olyan az egész, mint valami ábrándozás egy olyan időszakról, amikor még minden rendben volt az életedben. Mert hát erről van szó. Nosztalgia és előretekintés egy olyan időszakra, ami egészen biztosan sosem jön el. Paltrow legalábbis eléggé biztos abban, hogy ennek a házasságnak annyi.

Az Always In My Head nem az a tipikus nyitódal. Olyan, mintha hiányozna egy track a lemez elejéről, de annyi baj legyen, legalább egyből világossá válik, miről van itt szó, keserédes éjjeli zenéről, amit csak egyetlen track erejéig tör meg a Coldplay, illetve a válásban részt vevő fél. A másodikként érkező Magic egyértelműen sláger, bár a falzettek aránya egy kicsit több a vége felé a tűrhetőnél, de van benne valami játékosság, ami miatt nem lehet haragudni rá. Még akkor sem, ha annyira egyértelmű üzenet ez Paltrow felé, ami sokak gyomrát megfekszi, de hát erről szól a dalszerzés, személyes élmények közléséről, üzenetekről annak, akit szeretsz. Vagy annak, akit nem.

Az Ink dobalapját nem tudni, mi indokolja, nyilván valami olyat akartak, amit eddig még nem csináltak, össze is jött, de nem annyira áll jól az egyébként szerethető dalnak a dobgép. Az őt követő True Love-ba Timbaland is besegített, mégsem rossz, bár a kezdőhangok után nem vagy benne biztos, hogy a masternél nem cserélték-e el a hangsávot véletlenül Taylor Swift You Belong with Me-jének induló gitártémájával. A helyes választ a jó isten sem tudja.

És akkor jön a Midnight. Ha valamiért lehet még szeretni a Coldplayt, akkor ez a track az. Mert be merték vállalni, hogy első single-ként egy full elektronikus, Bon Iverre vagy Imogen Pootsra erősen hajazó dallal jöjjenek ki, ami akkora szőnyegbe süppedés, amekkorát nem hittük volna, hogy gurítani fog ez a banda. Jon Hopkins témákat idézgetnek benne, jobb helyre nem is nyúlhattak volna. Perfekt. A japán verzión a Midnight Jon Hopkins remixben is meghallgatható. Perfekt.

Az egyszerű, de remek Another’s Arms milyen meglepő, de egy már más karjában pihenő egykori szerelemről dalol, majd az azt követő Oceans-tól úgy meglepődik a rajongó, hogy talán még egy könnycseppet is elmorzsol, konkrétan a Parachutes-lemez óta nem igazán írtak hasonló dalt, pedig még mindig jól áll nekik ez az ékegyszerűségű koncepció. Gitár, némi vonós, pici prüntyi a háttérben, semmi extra. Nem is kell.

Aztán jön a feketeleves. Mert az A Sky Full of Stars-ra semmi ésszerű magyarázat nincs. Egy ilyen önmarcangoló albumra feltolni egy Avicii-kollaborációt pont akkora baromság, mint legutóbb Rihannával dolgozni együtt, csak a pénz lehet a válasz, mert hát valamit mégis keresni kellene ezzel a lemezzel, és az sem baj, ha a rádiók is leadnak róla egy-két dalt. Ez lesz az a dal a Magic mellett. Nem arról van szó, hogy szerethetetlen lenne, de semmi értelme sincs. Ráadásul annyira prosztóavicsis, amennyire csak lehet. Ezért kár volt.

Ha nagyon kiborulnánk, vagy ha másik opcióként azonnal elkezdenénk nagy tételben Balaton Sound-napijegyeket vásárolni, gyorsan lehűt minket a lemezt záró, szépséges O, aztán ennyi volt. Kilenc dal, ami bőven lehetett volna tíz az albumra fel nem került Atlas-szal, ami ugyebár Az éhezők viadala: Futótűz filmzenéje volt, de nincs karácsony.

Az USA-ban megjelent verzión még plusz három dal szerepel, az All Your Friends, az O (Part 2/Reprise), valamint a Ghost Story, aki nagyon szeretné, nyilván elő tudja turkálni őket a net bugyraiból. Megéri. Az viszont valamit mégiscsak elmond a Ghost Stories-ról, hogy már tudni lehet egy jövőre megjelenő új lemezről, egy üzletileg sikeresebbről, sokkal hagyományosabbról. Mintha nem bíztak volna eléggé benne. Pedig egyáltalán nem rossz, egy celebválást nem lehet ennél jobban kiírni magadból, ha történetesen Chris Martinnak hívnak. Szerethető, és tényleg valami más.

7/10

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon