Nyilván az se állt annyira jól A világ összes pénzének, ami Kevin Spacey-vel történt – bár úgy, hogy valószínűleg sosem tudjuk meg, milyen volt a filmben, mielőtt érkezett Christopher Plummer, akár még azt is állíthatjuk, hogy Donald Sutherland kiradírozta volna őt is a Getty-kastélyból, ugyanis akkorát, de akkorát játszik a világ leggazdagabb és minden bizonnyal egyik legkülönösebb természetű üzletemberének szerepében, hogy néha szinte a tévéképernyő kér tőle elnézést, amiért csak korlátozott méretben képes neki felületet biztosítani.

Sutherland mellett a másik nagy győztes Brendan Fraser, aki azt az ex-CIA-s figurát alakítja, akivel Mark Wahlberg nem igazán tudott mit kezdeni Scottnál, biztosan azért sem, mert nem volt ilyen jól megírva, mint ez a texasi, aki nem csak egy vicces mellékszereplő számos emlékezetes pillanattal, de a narráció kulcsfigurája is, s ő lesz az, aki az utolsó epizódban – amire a kilencedik után azt is gondolhattuk, semmi szükség, mekkora tévedés! – felteszi a koronát a sorozatra.

De nagyon jó egyébként itt mindenki: Getty „feleségei” (Anna Chancellor szerepe a leghangsúlyosabb) – akikről Scott szintúgy megfeledkezett egyébként, mint a legtöbb karakter hiteles motivációjáról – legalább annyira, mint Hillary Swank, mint az ifjú Getty édesanyja, vagy az olasz maffiaszekció (Nicola Rignanese falusi Donja egészen briliáns és félelmetes, Luca Marinelli feltörekvő, pszichopatája pedig egyenesen feledhetetlen), akik megmutatják, hogyan is működött, működik vidéken egy ilyen szervezet, mennyire egybeolvad a közösséggel, pontosabban mennyire uralja azt. És még a hetvenes évekbeli miliő fülledt pompája se fojtja meg a cselekményt – igaz, nem is szégyenlősködik. Eszébe se jut háttérbe vonulni. Szomorúan, ezer színben ragyog.

A Bizalom egyébként is csak formailag tévésorozat, igazából minden pillanatában egy igazi, baromi hosszú mozifilm, amely egyben, de epizódonként is kiválóan építkezik, kicsit sem szégyenlős fényképezéssel, tűpontos színészvezetéssel, olykor bravúros vágásokkal, meglepő érzelmi intenzitással és természetesen csodás soundtrackkel – a kreátor Simon Beaufoy érezhetően átengedte a pályát Danny Boyle-nak, akinek stílusa akkor is uralja a szériát, ha az adott részt papíron nem ő rendezte.

Na, igen, a papírforma, az most nem jött be, hála az égnek, hisz elvileg tényleg unnunk kéne, amit látunk, közben meg nagyjából másfél epizód után egyértelművé válik, hogy hiába tudjuk a végét az emberrablásnak, ami közte, előtte, meg utána történt, jóval érdekfeszítőbb itt, mint Scottnál, meg aztán több információt is kapunk az időnkért cserébe – jobban megértjük az embereket, akiket vergődni látunk.

A tanulságok, na azok vágják igazán váratlanul pofán az embert. Nem is az, amit Boylék leszűrtek ebből az egészből, hanem ahogy megitatják velünk. Abban nincs meglepetés, hogy az emberiség történetének egyik legönfejűbb fösvénye egy igencsak szarrá ment famíliát hagyott maga után, abban viszont igen, hogy az ihletett filmkészítői munkának köszönhetően a két egészen hihetetlenül hatásos utolsó jelenet után egyszerűen képtelenek vagyunk fölényesen legyinteni, hogy „ugyan már, hülye gazdagok, gazdag hülyék, persze hogy nincs bennük szeretet”.

Nézzük a képernyőt, s tényleg az juthat eszünkbe, hogy ilyen  hülyék akár mi is lehettünk volna.