Nem sokkal a Stranger Things második évada után szintén a Netflixen kijött a Dark című új német sorozat, amit rögtön mindenki az amerikai sikerszériához kezdett mérni. Megnéztük az első két részt, és mondjuk, hogy milyen.
Először is szögezzük le, hiába az einsteini felütés, miszerint “a múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csak illúzió, még ha oly makacs is”, a Darkra azt mondani, hogy a németek válasza a Stranger Thingsre, az olyan aránytalanság, amire egyszerre hördül fel az egész germán kultúra Nibelungéktól a berghainos arcokig. A Dark ugyanis annyira a Stranger Things kottájából játszik, hogy ilyen kultúrválaszként értelmezni bődületes nagy túlzás.
De lássuk a felütést. 2019-ben járunk. Itt is adott egy kisváros, egy nyomtalanul eltűnt tinédzser, majd amikor az ismerősei meg akarják keresni a barlangnál elrejtett kábítószerét, akkor még egy srác eltűnik. Aztán a rendőrök megtalálnak egy friss holttestet, aki viszont egy az egyben úgy van öltözve, mintha 1986 lenne.
Közben a város lakói között folyamatosan bomlanak ki a szövevényes családi drámák, egyre többen emlegetik, hogy kísértetiesen hasonlítanak az események a három évtizeddel korábban történtekre. És akkor ott a városka fölé magasodó reaktor, amit meg 1953-ban építettek fel. Három dátum egyaránt 33 év differenciával, és már a második rész végére bizonyossá válik a filmplakát üzenete és az einsteini felütés, hogy itt tényleg nem a hol az adekvát kérdés, hanem a mikor.
Nagyon hasonló hát a sztori, mint a Stranger Things esetében, a készítők ráadásul a részletekben sem ódzkodnak az áthallásoktól. A jelentőségteljesen villódzó neonfények, a kísérteties barlangbejárat és csomó apróság úgy tisztelegnek a Stranger Things előtt, mint ahogy az a nyolcvanas évek filmjei előtt. Annyi különbséggel, hogy itt a nyolcvanas évek felé irányuló nosztalgia zenéje inkább Nina, mint sem Duran Duran.
Ami viszont konkrétan hátrány a Stranger Thingshez képest, hogy az ottani brutál erős karakter-felhozatalhoz képest itt sokkal szürkébb arcok vannak. Két epizód után nekem például mindannyian ugyanolyan közömbösek maradtak. Ez a szürkeség, ami a film fényképezésére is igaz, egyúttal azt eredményezi, hogy a Dark a címéhez méltóan sokkal sötétebb atmoszférával operál, a humornak itt nincs helye.
Tényleg olyan az egész, mintha egy csapat középiskolás a Stranger Thingsen felbuzdulva megcsinálta volna a maga nosztalgia sci-fijét. És bár minden egyes gesztusuk lopott, pont innen, a hamisítatlan b-filmes zsánerszellem felől nézve lesz rokonszenves a Dark. Arról nem is beszélve, hogy izgatottabban várom, hogy hova fut ki ez az egész, mint a Stranger Things sajna nagyon kiszámítható második évadában.
Itt állíthatod be, hogy a Player az elsők között legyen a Google keresőben
