Ha nem a Death Stranding lesz az év legmegosztóbb játéka, akkor semmi. Teszt!
Az biztos, hogy nincs még egy olyan játék, mint a Death Stranding. Kojima olyan pofátlant húzott vele, hogy az egyszerre borzasztja el a játékosok nagy részét és ejti rabul nagyjából 50-60 vagy még jóval több órára. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az év, de lehet, hogy az évtized legmegosztóbb játéka. A Death Stranding ugyanis emberfüggő. Csak azok fogják a keblükre ölelni, akik bírják a monotóniát, akik nem bánják a túlcsorduló érzelmeket, és hajlandóak szenvedni azért, hogy aztán egy játék lassacskán lenyelje őket, pedig papíron leginkább mindenkit taszítania kellene.
Igen, a Death Stranding egy futárszimulátor, de nem lehet ennyivel elintézni. Az egy dolog, hogy a főhősünkkel a játék nagy részében különféle csomagokat kell eljuttatni A-ból B-be, csak hát az a körítés, az fogja meg az embert, és szállít úgy, mint egy Buddhává változott Jason Statham. A körítés ugyanis egyenesen szenzációs, ráadásul tényleg nincs jobb szó rá, mint a pofátlan. Kojima beledob egy teljesen ismeretlen világ közepébe, és hagyja, hogy te rakd össze a képet, nem mond semmit, nem ad kapaszkodót, pedig az néha milyen jól is jönne egy hegyről lefelé jövet.
A sztori egy posztapokaliptikus világban játszódik, amikor egy robbanás előidézi a címben is szereplő halálhullámot, mely egyesíti a világunkat a holtakéval. Innentől kezdve az emberiség jóformán pusztulásra van ítélve. Időnként egy úgynevezett időzápor kezd hullani, aminek esőcseppjei mindent elöregítenek, amit csak érnek, az emberek pedig különféle védőfelszerelésekkel közlekednek, hogy egyetlen csepp se érje őket. Ekkor azonban az eső lesz a legkisebb probléma, a világban ugyanis megjelennek a holtak, vagy ahogy a játékban nevezik őket, a PV-k a levegőben, csak lebegnek és lebegnek, amíg esik, és ha élőt találnak, azt megpróbálják bekebelezni.
Van lehetőség arra, hogy érzékeljük a PV-ket, ehhez viszont az embernek rá kell csatlakoznia egy BB-nek nevezett, kapszulában úszkáló babára, aki képessé teszi a viselőjét arra, hogy lássa a halottakat. Segít nekünk még ebben a vállunkra erősített robotkar, ami vadul csipogni és mozogni kezd, amikor egy PV-cunami közelébe érünk. A BB-k nem tudjuk, honnan jöttek, csak azt, hogy a miénk különleges, ami annyiból mindenképp igaz, hogy a legtöbbször, ha rácsatlakozunk, megjelenik Mads Mikkelsen egy emlékképben, ő volt ugyanis a gyerkőc apja, de hogy ki ez a fazon, és mi történt, az csak később derül ki.
A világnak mintha nem lenne elég baja, megjelennek benne a terroristák is, azon belül is egy igen veszélyes alak, Higgs, aki arany álarcában azon mesterkedik, hogy még nagyobb pusztulást okozzon, és nem mellesleg úgy irányítja a holtakat és az időzáport, mintha csak távirányítója lenne hozzájuk. Mi egy Sam Bridges nevezetű futár bőrében próbálunk túlélni a megváltozott Amerikában, ahol már rég nincs normális társadalom, mindenki bunkerekbe bújik, és onnan nem is jön elő, csak hologram formában „merészkednek ki” beszélgetni azzal, aki éppen érkezett. Senki sem bízik senkiben, de a világnak valahogy helyre kellene állnia, az meg bizalom nélkül nem megy. Nehéz bárkiben is megbízni, hiszen Higgsék már elég komoly problémákat okoztak némi atombomba segítségével, amelyekkel ráadásul átvertek jónéhány nagyon jó embert, így nem csak meghalt rengeteg lakos, de az élők sem bíznak egymásban.
Sam egy igazi tragikus hős. Elvesztette a családját, nem beszél, csak szállít és ha tud, túlél. Hallgatása pont olyan, mint maga a posztapokaliptikus táj, tökéletesen sivár, de valamiért mégis néhol reményt keltő. Megjelenik az életében a futárlány, Fragile, aki nagyon fura dolgokra képes, aztán jönnek segítők és ellenfelek, de a lényeg az, hogy Samre hárul az a feladat, hogy összekösse Amerikát egy királis hálózatnak nevezett szuperinternet-szerű izével, amelybe becsatlakozva mindenki átadhatja a másiknak a tudását és a technológiáját. Ehhez arra lesz szükség, hogy keresztbe és kasul átszeljük a tájat, és akit lehet, bekössünk a hálózatba. Közben pedig mindig van némi szállítani való, és igen, ez így baromi unalmasan hangzik, és lehet, hogy neked az is lesz.
A játék nem véletlenül nagyon monoton egy darabig. Egy nagyon, de nagyon jó darabig. Utána sem a változatosság csúcsa, de akkor már picit meglódul a tempója, és a sztorija is érdekesebbé válik. Na nem mintha az elején ne tudná behúzni az embert, mert nagyon is be tudja, csak éppen irtózatosan lassan építkezik, pont azért, hogy az ember el tudjon merülni a játék hangulatában. És lehet, hogy ez nem volt a legjobb döntés Kojimától.
A harmadik fejezet végéig ugyanis meglehetősen lassan haladunk előre erősen repetitív küldetésekben, ami azért bármennyire is jó a Death Stranding, erős túlzás. Valószínűleg komolyabb játékoshegyek szállnak majd ki a harmadik fejezet közepén, pláne azért is, mert maga a fejezet akkora, mint egy átlagos játék. És ez csak a kb. 60 órás kampány egy része. De ha elkapod a fonalat, és sikerül behúznia, akkor akár meditatív élmény is lehet a Death Stranding. Gondold el, előtted egy hatalmas táj, mezők, fák, folyók, vízesések, te pedig elindulsz rajta gyalog. Aztán a játék még rátesz a hangulatra egy lapáttal, amikor bedob a túrád alá egy éterien szép dalt a Low Roartól, és valahogy ez a súlyos melankólia egyszerre széppé változik. Pont ez a Death Stranding legnagyobb erénye: képes a giccshatáron táncolni, amin néha át is lép, de végig próbál az érzelmeidre hatni.
Hogy közben milyen a játék? Na az már más kérdés. Olyan, amilyet eddig még nem láttál. A legnagyobb kihívást maga a táj és az egyensúly jelenti. Samnek talpon kell maradnia hegyen, völgyön, folyóban, ahová csak visszük. A talpon maradás pedig nem olyan könnyű, amikor az ember hátán tornyosulnak a súlyok. Akár 150 kilónyi cuccról van szó. Minél nagyobb a súly, annál nehezebben mozgunk. Ha esünk, a csomagok tárolórekesze sérül, majd ha az végleg megadta magát, akkor maga a rakomány is elkezd amortizálódni. Ha elsodor minket a folyó, akkor nehezen kapjuk vissza a cuccainkat, amik szintén elsodródnak. Ha hegyet kell másznunk, akkor nem megy majd könnyen egy gigasúllyal a testünkön.
És igen, ez még mindig rettenetesen hangzik. Vagy legalábbis unalmasan. De ahogy mondtam, a Death Stranding csak azoknál működik majd, akik értékelni tudják a világát és a hangulatát. A játékmechanika egyébként többnyire így néz ki: elmegyünk egy gócpontba, ott felveszünk egy küldetést. Megkapjuk a szállítani kívánt cuccokat, és attól függően, hogy hová megyünk, és hol tartunk a játékban, elindulhatunk gyalogosan, vagy motorral, sőt, autóval is. Aztán már vár is minket a lepusztult, üres vadon, ahol nagyjából párpercnyi furikázás után belebotlunk egy időzáporba. Ekkor két dolgot tehetünk: az egyik, hogy csendben osonva, a lélegzetünket visszatartva megpróbálunk elsunnyogni a holtak között, a másik, hogy padlógázzal igyekszünk kikerülni őket, és a csápjaikat, amik belehúznak minket egy gyorsan kialakuló kátrányszerű trutyiba, melyből a holtak mint egy éhező zombi-vízilabdacsapat, megpróbálnak minket kiemelkedve behúzni. Ha elveszítjük az egyensúlyunkat, akkor elkezdünk egy jóval nagyobb trutyitóban sodródni, melyből egy jóval nagyobb fekete lény kerül elő, aki nem pont megölelgetni szeretne minket. Ekkor két választásod van: az egyik, hogy megharcolsz vele, ha van fegyvered, a másik, hogy elugrálsz előle a földből kiemelkedő tárgyakon, ezzel megvárod, hogy elálljon az időzápor, és eltűnjön ez az egész a jó édes anyjába.
Aztán ha megvagy, és elviszed a cuccaidat a kívánt pontra, felvehetsz egy újabb melót, és így tovább, és így tovább. De a helyzet közel sem ennyire egyszerű, mert Kojima nem szereti az egyszerű dolgokat. Az úton ugyanis itt-ott belefutunk az öszvéreknek nevezett banditákba, akik többnyire szervezetten támadnak, és a rakományunkat akarják, de főleg a játék kezdeti szakaszában úgy viselkednek, mintha egy B-kategóriás akciófilmből bújtak volna elő, szépen megvárják, hogy egyenként leüssük őket aludni. Később viszont már fegyverekkel támadnak, és igazi ellenfelek lesznek, akik komolyan meg tudnak minket sebezni. Ekkor vért veszítünk, mint ahogy akkor is, amikor a triggerekkel egyensúlyozásban csődöt mondunk, és esünk egy akkorát, hogy a Benny Hill zenéjét is be lehetne játszani alánk.
A vérszintünket vértasakokkal és kriptobióták elfogyasztásával hozhatjuk rendbe, illetve a magánszobákban pihenéssel, amelyeknek több szerepük is van. És most tessék nagyon figyelni. Sam ugyanis repatriált, ráadásul DOOMS szindrómás, ami azt jelenti, hogy a vére és egyéb testnedvei komoly negatív hatással vannak a PV-kre. Így érdemes sokszor elküldenünk a holtak elleni harcban mocskossá vált Samet zuhanyozni, plusz ha ez megvolt, akkor pisilni és kakkantani is egyet, mert – és most jön a legjobb rész – a szakemberek bombát készítenek a kiadott dolgainkból. Ezeket a bombákat a magánszekrényünkből lehet felvenni, ahová elrakhatjuk a cuccainkat, amiket nem szeretnénk elvinni magunkkal a nagy sétálásra vagy motorozásra.
Ha járművel megyünk, könnyebb dolgunk van, nem kell folyton egyensúlyozni, de a járművezetésben nem sok élvezet van. Őszintén szólva ez a játék egyik leggyengébb pontja. A járművek fizikája pocsék, néha úgy is beleakadnak a tereptárgyakba, hogy az elvileg nem nagyon lenne lehetséges, de még mindig jobb, mint gyalogosan nekivágni a vadonnak. Úgy is van segítségünk, ha szeretnénk, egy idő után akár többféle járóvázzal is elindulhatunk, amivel több súlyt tudunk cipelni könnyedén, ráadásul úgy futhatunk, hogy Usain Bolt sírva adná vissza az összes aranyérmét.
Rengeteg feloldható kütyü van a játékban, aki erre gerjed, az valóságos mennyországot talál, de aki csak a hangulat miatt akarja végigtolni a masszív kampányt, az sem jár rosszul. A sztori nagyon érdekes, a színészi játékok pedig egyenesen csodásak, Norman Reedus fantasztikus a főhős szerepében, Mads Mikkelsen szokás szerint csodás, Léa Seydoux is szuper, neki ráadásul van egy igazán erős jelenete, ami simán a játék egyik csúcspontja.
A Death Stranding egy nagyon komor és nagyon komoly játék, ami viszont néha kifejezetten érthetetlen módon poénra vált, mint amikor kiderül, hogy az energiánk visszanyerése simán lehetséges azzal, ha megiszunk egy Monstert, igen, azt a Monstert, ami valahogy túlélte a katasztrófát, és még mindig van. Vagy akkor, amikor Samet elküldjük kábelt fektetni, majd a vécéajtón megjelenik Norman Reedus realityjének reklámja. Azért ez poénnak elég rossz, haveri szívesség, oké, de semmiképp sem elegáns.
Iszonyúan sokat lehetne még beszélni a Death Strandingről, de a sztori minden további elemének elmesélése már spoilerezés lenne, ráadásul tényleg csak azon múlik a megítélése, hogy mennyire tudsz azonosulni a témájával és a hangulatával. Lehet, hogy számodra is egy megható, meditatív, néha kifejezetten anyázós menet lesz, de az is, hogy a pokolba kívánod majd Kojimát emiatt az unalmas izé miatt.
Csak annyit mondanék, hogy ismerek olyat, aki 15 óra után tajtékozva hagyta abba, és azóta is idegrángást kap a Death Stranding nevének említésekor. Én minden pillanatát imádtam, pedig közel sem hibátlan a játék. Ha nem tűröd jól a monotóniát, bele se kezdj. Ha nem szereted a kifejezetten könnyfakasztásra gyúró, néhol japánosan nagyívű érzelmeket, akkor hagyd a francba. Mindenki más adjon neki egy esélyt, mert ilyen játékkal még nem játszott. A Death Stranding semmihez sem hasonlítható játékélmény. De az is biztos, hogy Hideo Kojima anyja most egy darabig nem áll majd le a csuklással. Azt viszont mindenképp érdemes figyelembe venni, hogy a játék csúcsminőségű magyar felirattal jött ki, úgyhogy a nyelvi értelmezésnek nem lesznek akadályai.