Egy tökéletes ingatlan kiválasztása nehéz feladat. A Perron család tudna erről mesélni. Róluk szól ez a film, megtörtént eseményen alapul, és pont ettől igazán félelmetes.
Ha egy ingatlan ára jóval alacsonyabb a megszokottnál, leírásában ne adj' isten a tágas konyha, napfényes szobák és a csendes elhelyezkedés mellett a bohém szellemtanya jelző is szerepel, jó eséllyel el kell állni a vételtől, még akkor is, ha egy csepeli másfél szobás panel áráért egy háromszintes villát készülnek ránk sózni. Ha már a nevünkre vettük a házat, és éjjel ajtók nyílnak ki maguktól, vagy a családi nyaralás fotói kezdenek lepotyogni a falakról, ne habozzunk, azonnal menjünk a híd alá aludni, mert hamarosan akkora bulit rendeznek odabent válogatott démonok, hogy ahhoz képest a Sziget Fesztivál taktaszadai falunap csupán. És ez nem azt jelenti, hogy Elvis és Jim Morrison duettezik majd a nappalinkban.
Rossz ómen továbbá, ha édes, suttogó gyerekhangok arról beszélnek hajnali háromkor, hogy velük idebent bizony valaki valamit tett, ilyenkor gyanakodhatunk arra, hogy nem cukorkamegvonásban részesült a korábban itt lakó, szerencsétlen gyermek, sőt, akár komoly összegeket is tehetünk arra, hogy az egykori család szeme fénye egy jelöletlen sírban fekszik valahol a konyhapadló alatt, arról azonban valahogy a ház minden későbbi lakója elfelejtett neki szólni, hogy nála hitelesebben senki sem tudná énekelni Pataky Attila örökbecsűjét. Szellemvilág, ahol élsz.
A Perron családot meglehetősen átvághatta az egykori ingatlanosuk, mert az általa eladni kívánt ház bizony az előbb említett jelzőket szinte mind egy szálig magán viselte, de nézzük a dolgok jó oldalát, így legalább potom összegért jutottak hozzá egy böhöm házhoz, amiben kénytelenek voltak megosztani éjszakáikat egynéhány kellemetlen illegális lakásfoglalóval. A megtörtént eseményeken alapuló film a vevők, azaz Perronék, és Warrenék, az első igazi szellemirtó páros történetét meséli el, amelyet állítólag mindeddig nem akartak elmesélni senkinek. A látottak alapján nem csodáljuk.
Nyilván erős túlzásokkal pakolták tele a mozit a valósághoz képest, de James Wan (Fűrész, Insidious) műve így is (vagy pont ezért) az utóbbi évek legjobb horrora. Azért teszünk ilyen kijelentéseket, mert a rendező egyáltalán nem véres vagy undorító eszközökkel éri el, hogy megbánd a váltás alsógatyád fiókban felejtését, hanem igazi, oldszkúl elemekkel ijesztget, és ezt olyan hatásosan teszi, hogy attól minden horrorfanatikusnak összefolyik a nyál a szájában.
Igazi bravúr ez, mert Wan tulajdonképpen semmi újat nem visz bele a kísértetház-történetekbe, nem reformálja meg a zsánert, csak kiszolgálja a nézőket, és nem akarja teljesen hülyének nézni őket. Igyekszik magyarázatot adni arra is, miért nem költözik el a család az épületből, és pontosan olyan ütemben és olyan minőségben osztogatja a rémületet, amitől nem fogsz tudni jó szívvel végigmenni egy sötét folyosón a film megtekintése után. A Démonok között belemászik a fejedbe, és nem megy ki belőle még nagyon hosszú ideig. És ha egyszer véletlenül felkelsz hajnali három óra hét perckor, akkor teljesen biztos, hogy aznap már nem alszol vissza. Hogy lesz-e folytatása? Persze. Valószínűleg nem is egy.