A Pixar kicsinálta magát az életművének első felével. Joggal várjuk el már tőlük, hogy minden egyes animációs filmjük elképesztő mélységekkel és okos poénokkal rendelkezzen, csak éppen már a Pixar gondolkodik másképp. Érezhetően nem annyira a művészi értékek számítanak az újabb címeik esetében, a grafikai megvalósítás hiába mindig csodálatos, már csak ünnepnapokon esnek be tőlük olyan művek, mint a Hihetetlen család, vagy a L’ecsó. Legutóbb az Agymanókkal tértek vissza legjobb formájukhoz, a rettenetes magyar címmel ellátott Dínó tesó viszont már megint csak egy szerethető, kedves, de felejthető vállalkozás.

A célközönségnek viszont jó lesz. Egyértelműen a gyerekeknek készült ugyanis a The Good Dinosaur, papírvékony mondanivalóval, kvázi két mondattal összefoglalható teljes cselekménnyel, ami ráadásul olyan, mintha a Pixar egybegyúrta volna Az oroszlánkirályt a Jégkorszakkal, miközben nem átallott volna picit hozzányúlni A dzsungel könyvéhez sem. De úgy konkrétan.

Mert itt egy legkisebb fiú, Arlo, a dínó, aki nem igazán tud teljesíteni, de mikor elveszíti apját, majd magára marad a nagy vadonban, ahonnan el kell jutnia A pontból B pontba, találkozik egy csöpp teremtménnyel, egy kisfiúval, majd gondjaiba veszi, és együtt vágnak neki a kalandnak. Elvesztett apa, egy nagy állat egy kis teremtménnyel, jó, hogy nem fagy be az egész vidék, de egyébként belengetik a tél közeledtét, csak itt gyorsabban jön el, mint a Trónok harcában, miközben keselyűnek tűnő dínók fenyegetik a létüket. Best of Disney.

Arlo egyébként aranyos, de nem túl fajsúlyos rajzfilmkarakter, Pötty, a kisfiú sem marad meg az ember emlékezetében örök időkre, de tulajdonképpen senki más sem, és ezen a ponton sokkal inkább a Disney felejthetőbb filmjeire hajaz a Dínó tesó. De mivel Pixarról van szó, az egészen sikerül csavarni egy kicsit, néha elég komoly westernhangulata van az embernek, Pötty pedig elintézi egyetlen arckifejezésével, hogy ne kezdj el azon gondolkodni, mennyire nincs ennek az egész filmnek épkézláb sztorija.

A dínó és a gyerkőc mennek, találkoznak állatokkal, helyzetekkel, közben fejlődnek, egymáshoz csiszolódnak, majd úgyis tudjuk, mi lesz a vége. És aki azt hiszi, ez most egy olyan Pixar-film lesz, aminek nem fog könnyezni a végén, az nagyon téved. Még mindig sikerül a csapatnak elérnie, hogy elejtsünk néhány könnycseppet, ehhez értenek, ezt kell szeretni. Ha ezt nézzük, nagy mutatvány a Dínó tesó, hiszen úgy is eljutunk a meghatódáshoz, hogy a karakterek a jobb Pixar-művek szereplőinek a nyomába sem érnek, úgyhogy bátran el lehet menni megnézni, hogyan működik mindez. Gyerekkel pláne.